A fiúk úgy nekiestek a horvátoknak, hogy alig hittünk a szemünknek

Jó ízű mérkőzést játszott válogatottunk a horvátokkal! Ennek legfőbb oka, hogy negyvennégy év után a norvégok elleni kettős győzelemmel kijutottunk a franciaországi Európa-bajnokságra, ahol június 14-én lépünk pályára Ausztria ellen. Hát persze, hogy kíváncsi a közönség, kik és hogyan képviselik majd színeinket a kontinenstornán. Szerencsés választásnak bizonyult a helyszín megválasztása is: az Üllői úti Groupama Aréna telt házas közönsége a Puskás Stadionban elveszett volna. Aztán fontos láncszem a német Bernd Storck szövetségi kapitányunk, akitől azt várjuk, hogy talán megtanítja „németül” futballozni a mieinket. Egyszóval nagyszombat napján kicsit a magyar foci feltámadását is vártuk. Az ellenfél kiválóan alkalmasnak tűnt arra, hogy lemérjük, hol is tartunk. A horvátok csapatában a Barcelona, a Real Madrid, a Juventus, az Internationale, a Fiorentina mezében szereplő sztárok szerepelnek – gyaníthatóan az ő nevük is vonzotta a nézőket. Összejöttek hát a lelátón 20 300-an, s derekasan tették a dolgukat. Különösen azok után, hogy Dzsudzsák Balázs csapatkapitány megköszönte nekik a segítséget, amit az Eb-selejtezőn kapott tőlük a csapat. Segített most is a publikum, ám a 29. percben ez is kevés volt: Modric indította Perisicet, akinek beadását Mandzukic (mennyi jó név!) a hálóba vágta, 0-1.

Ez a félidő tehát mehetett a levesbe – hanem a második! Azt hihettük volna, hogy a fiúk mezt cseréltek az ellenféllel az öltözőben, ha nem ismernénk arcról őket, mert úgy neki estek a horvátoknak, hogy alig akartunk hinni a szemünknek. Elek remekül pörgette fel a támadásokat, Nikolics veszélyesen mozgott (ha nem is a megszokott helyén, hanem a jobbszélen). Beszorítottuk a horvátokat, és aztán az „i”-re a pontot Dzsudzsák a 79. percben tette fel: 23 méterre Kalinic kapujától úgy csavart szabadrúgásból a hálóba, ahogyan azt a „nagyok” szokták. Az 1-1-es döntetlen az ellenfél ismeretében megsüvegelendő eredmény, különösen azok után, hogy az első 45 perc után még azért szorítottunk, hogy csak bele ne szaladjunk valami nagy pofonba. Az eredmény sokkal inkább a szív sikere, mintsem a futballé. Reméljük, Geráéknak azért a játéktudásból is akad még jócskán a tarsolyukban…

CSAK A JÁTÉKKAL VAN BAJ.
Szép, szimmetrikus a mi kézilabdasportunk. Van két csapatunk, melyek nagy pénzből a BL-győzelemért harcolnak: a férfiaknál a Veszprémre, míg a nőknél a Győrre gondolok. Aztán van két, itthoni mércével mérve jónak mondható csapat, a Szeged és a Fradi – aztán utánuk lemaradva jön a magyar mezőny mindkét nemnél. A baj csak annyi, hogy a válogatott viadalokon élcsapataink légiósaival az ellenfeleknél találkozhatunk, a hazai „anyagból” pedig most nem jött ki még az olimpiai részvétel sem. Amikor az első vendégmunkások megérkeztek, azt mondták az okosok: azért van rájuk szükség, hogy a magyarok tőlük tanulják meg sportáguk fortélyait. Ezek szerint nem tanulták meg, ráadásul az edzők között is egyre kevesebb a honi szaktekintély. Így a mieinknek a legtöbb sportágban az idegen nyelvekkel már nincs nagy bajuk. Csak a játékkal…