Az én képernyőm: Stirlitz és a tükör

A nevet a viccek százai őrizték meg, amelyekből mutatóban kettő:

16 óra 35 perc: Stirlitz kilépett a Gestapo épületéből. „Daszvidanyja”, vetette oda az őrnek. Stirlitz rögtön tudta, hogy hibázott.
20 óra 23 perc:
Két Stirlitz áll egymással szemben.
– Stirlitz – gondolja az egyik.
– Stirlitz – gondolja a másik.
– Ez hülye! – gondolja a tükör.

A viccek pedig Moszkvából erednek! Ahol szeretettel cikizték a film modorosságait – mint például a narrátor szenvtelen tőmondatait, ahogyan mindig hidegen közli, mit gondol Stirlitz –, közben meg imádták a sorozatot. Amelyet ma is főcsatornákon vetítenek, s így minden nemzedék azonosulhat a háborút megnyerő szovjet hősökkel. Amúgy nálunk is óriási siker volt, ahol pedig azért árnyaltabban vélekedtünk Brezsnyev koráról.

Most belenéztem, kutatván, mit ettünk rajta? S nemcsak a Szovjetunió lángoló hívei, hanem mindenki. Mert hát mai szemmel bizony alig-alig nézhető. Az első számú szovjet szupersztár, Vjacseszláv Tyihonov például öt percig mereng egy erdőcskében, szagolgat csipetnyi borókabogyót, nem nehéz kitalálni, hogy a hazájába vágyik. Ki bírna ma elviselni ilyen lassúdad filmtempót?

Aztán: a gonosz németek jellegzetes orosz arcokban jelentkeznek, például a kiváló Oleg Tabakov igazi pisze, kerek arcú, mesebeli Ivanuska-ábrázatával hozza Schellenberget. És sok-sok titkos, birodalmi iratot olvasnak a németek, akik valamiképpen jól értik a cirill betűket… Az enyhén szólva is elrugaszkodott történelmi állításokról nem is beszélve: például soha nem juthatott megközelítőleg sem ilyen magas SS-pozícióba szovjet hírszerző. Továbbá: 1945 tavaszán eszében sem volt az amerikaiaknak különbékét kötniük a németekkel.

És így tovább.

De mit törődtünk mi, nézők mindezzel? A főszerepben Tyihonov igen meggyőző volt. Ez a férfias, nagyon jóképű, akkor 45 éves színész (a korábbi, Bondarcsuk-féle Háború és béke Andrej hercege) remekül hozta a szinte emberfeletti képességű kémet. A zene is fülbemászóra sikeredett. És, ami a fő: szovjet film először ábrázolta úgy a német vezetőket, kémelhárítókat, hogy nem őrjöngő bohócok, ostoba vadállatok voltak, hanem nagyon is okos és ezért veszélyes ellenség. És újdonságnak hatott a film formanyelve: a napok, órák felosztása, Stirlitz gondolatainak szikár közlése – bármennyire is ezek lettek később a humor forrása. Az álmosító lassúságot meg ellensúlyozta az akciók izgalma. Ma azért bízvást elaludnánk rajta.

Mindenesetre úgy hírlik, a KGB finanszírozta a filmet, s maga Andropov végezte a végső cenzúrát. Elégedett volt, és joggal, mert Stirlitz nagyon bejött otthon és az egész Béketáborban. S akkor még arról sem értesültünk, hogy a valódi szuperkémek iránti háláját a háború után Sztálin legtöbbször úgy nyilvánította ki, hogy a gulágra vagy börtönbe küldte őket, s még örülhettek, ha élve megúszták.

Hát igen, vannak filmek, amik elavulnak, s vannak, amelyek soha. Például most ismét megnéztem Herskó János Párbeszéd című 1963-as filmjét, ami fiatalon nagyon tetszett, új hangnak éreztem. Most is látom, hogy roppant óvatosan, de megpróbálja árnyaltabban ábrázolni '56-ot és az azt követő korszakot. Akkoriban már ez is elég volt ahhoz, hogy összenézzünk a mozi nézőterén…