Cipőben verhetetlen

A Wiesbadenben megrendezett Kézműves Cipőkészítők Európai Bajnokságán azok a cipészek vesznek részt, akik a lábbeliket saját kezűleg, az ötlettől a megvalósításig hagyományos kézműves technológiával készítik. A fejlettnek mondott világban kevés már az ilyen mester, az eldobható lábbelik idejét éljük, amikor nem sok becsületük van a cipőknek, csizmáknak, papucsoknak. De akinek megadatott már egy-egy kézműves cipő viselése, az tudja, micsoda különbség van a tucat- és az egyedi lábbelik között. És a készítők közötti különbség se csekély!

Kovács Attila nem készült cipésznek, pedig híres csizmadiadinasztia tagja. Ő már a harmadik generációt képviseli a családban. Tősgyökeres bihariak, hegyközszáldobágyiak a felmenői, de az édesapja már Nagyváradon cipészkedett, onnan telepedett át Magyarországra még a rendszerváltás előtt, s nyitott műhelyt Debrecenben. Ment volna Attila fia is, de nem engedték. Akkor szerelt le a katonaságtól, és nem kapott útlevelet, de a Ceauşescu-érában amúgy is szokás volt, hogy az áttelepülő családok valamelyik tagját visszatartották Romániában túsznak.

Nem volt más választása, mint a szökés. De Váradnál túl kockázatos lett volna, az attól ötven kilométerre fekvő Nagyszalontánál próbálkozott hát. Oda is pár kilométer csupán az országhatár, ráadásul ott járt középiskolába, a híres szalontai mezőgazdasági technikum diákjaként a nyári gyakorlatok alatt kiválóan megismerte a terepet. Nem okozott különösebb nehézséget a szökés. A szüleihez ment Debrecenbe, s hamarosan beiratkozott egy cipészképző iskolába.

– Állatorvosnak készültem, de hamar rájöttem, nem nekem való az a hivatás – mondja a többszörös bajnok. – A cipészkedés pedig kéznél volt, ráadásul édesapámtól nem kellett különb oktató. Tulajdonképpen az ő révén jutottam ki én is a külföldi versenyekre, ahol ő korábban már többször is bizonyította mesterségbeli tudását.

Egy ideig együtt dolgoztak, de aztán „fiatalság bolondság”, Attilát is elragadta a szenvedély, és Miskolcon kötött ki. Mint oly sokan a rendszerváltást követő időkben, kibérelt egy garázst, és nekiállt cipőket javítani.

Aztán bütykös lábra már méretre is szabott, varrt cipőt, később pedig az ortopédcipőkkel színesítette a palettáját. Jó ideje azonban már csak méretre szabott, egyedi lábbeliket készít. Egyedül már réges-régen nem bírná a megrendelések teljesítését, egy nyolc-tíz fős csapattal dolgozik együtt a Salétrom utcában. De működik egy üzletük Pesten, az elegáns Váci utcában is, ahol a megrendelések zömét felveszik.

– Muszáj volt kilépnünk a nagyvilágba, és Pest már tényleg a nagyvilág, ahol millióféle ember megfordul, köztük olyanok is, akik kényesek a lábukra. És meg is engedhetik maguknak a szokottnál drágább cipőket – mert a mi cipőink az átlaghoz képest valóban nem olcsók. De nemcsak elegánsak és egyediek, tartósak is, megfelelő ápolás mellett tíz évet is vígan kiszolgálnak.

A gyártás a régi polgárházból átalakított cipészet földszinti szobáiban történik, mi az emeleti helyiségekben beszélgetünk, ami a cég nem hivatalos bemutatóterme is egyben. Itt találni az okleveleket, a kupákat és a győztes kollekció mintadarabjait is, amelyek nem eladók, a cég gyűjteményét gyarapítják. Pompás példányok. Különösen egy női bokacipő, amely az ősz színeiben ragyog, a díszítése is az őszi leveket idézi. Házigazdánk ma már inkább menedzser, mint cipész, de a különleges kívánságok kedvéért mind a mai napig árt meg kalapácsot ragad ő maga is. A németországi versenyre küldött lábbeliket a saját kezével készítette – de ez alapfeltétele is a versenynek. Igaz, ott a helyszínen ezt már nehezen lehetne bizonyítani, de a megmérettetésre váró versenyzők szerint ez becsületbeli ügy, házigazdánknak se jut eszébe megkérdőjelezni a versenytársak munkájának eredetiségét.

A bemutatóterem nem szimpla cipőszalon, sokkal több annál. Árulkodik a mester személyiségéről is, és bizonyság arra, nem kell ahhoz szakbarbárrá válnia senkinek, hogy a maga szakmájában a csúcsra érjen. Kovács Attila is igazi reneszánsz ember, akit a motorozástól kezdve a népi iparművészetig sok minden érdekel. A motorozást egy súlyos baleset óta kicsit hanyagolja, de a népi mesterségek iránti tudásvágya ma is eleven.

Kézzelfogható bizonyítékaival találkozhatunk a vendégfogadó szalonban. Bennünket a festett kelengyeládák és a bőrből készült öreg ruhadarabok fognak meg a leginkább, köztük egy rettenetesen furcsa, görbe orrú piros csizmapár.

– Torockói – veszi le a polcról házigazdánk előbb az egyik, majd a másik darabját is, azt mondja, hogy egylábasok. Azaz nincs balos meg jobbos, egyformák, épp ezért cserélgetni kell őket, hogy egyformán kopjanak. Mert persze kopnak azok is, pedig nem is réz-, hanem vaspatkót vertek rájuk. Torockón ugyanis híres vasércbányák működtek egykor, ahol minden vasból készült. Egyedi darabok ezek is, s nem utcai viseletre készülnek. Táncosok hordják, számtalan népi együttes ropja az ő csizmáikban a csárdást szerte az országban.

A jó lábbeli alapja természetesen a jó minőségű bőr, legyen az borjú-, rája- vagy éppen krokodilbőr. Sajnos a kellékek túlnyomó többségét külföldi vásárokon kell beszerezni, s borzasztóan drágák. Egy kisebbfajta krokodilé például százötvenezer forintnál is több, és tényleg kicsi, a hossza egy méter sincs, a szélessége meg legfeljebb harminc centi. És a krokodil- vagy a halbőr nem olyan, mint a marhabőr, ott minden pikkely más, nagyon nehéz úgy elkészíteni a cipőt, hogy mindkét lábon egyforma legyen a minta. De Attila és csapata megoldja. Nem véletlen a sok díj, oklevél – és az Attila-cipőre várók hosszú sora.