Emberi érzésekről emberi gondolatokat! - Beszélgetés Halász Judittal

– Jó napot kívánok, Juci néni. Mit szólt volna, ha így köszöntöm?

– Elcsodálkoztam volna. A Jutka néni közismert, még Bródy ragasztotta rám 15 évvel ezelőtt, amikor a Minden felnőtt volt egyszer gyerek című lemezemen megjelent A dal ugyanaz marad című dal, ami azóta is megríkatja az anyukákat.

– Tudja, ugye, hogy a Led Zeppelin koncertfilmjének is ez a címe?

– Igen, de attól egész biztosan nem sírnak az anyukák. Az én dalomban van egy mondat: „Jutka néni, legyen szíves, énekelj nekem” – így lettem Jutka néni, gondoltam, csak a gyerekeknek. A lemez megjelenése után egy héttel elmentünk síelni, és a világ végén, a hegy tetején egy nálam idősebb bácsi megszólít: Jutka néni, maga is itt síel? A nénivel kapcsolatban másik ismert történet, amikor egy kedvelt és híres kolléganőm rászólt az egyik fiatal társára, aki azt mondta neki, Mari néni: „A színházban nincs néni!”

– A nénis kajánkodást jól vette. A Vígszínház egykori igazgatója, Várkonyi Zoltán mondta önről: ritka az olyan színésznő, akinek van humorérzéke. Mitől jó egy poén a színpadon?

– Az, hogy mitől jó, azt az írónak kell tudni. Azt, hogy mitől sül el, azt nekünk, színészeknek. Ezt nehéz megmagyarázni egy mondatban, csinálni kell. Az biztos, hogy ha az ember rátesz egy lapáttal, az nem sül el jól.

– Amikor Várkonyi felvette, tisztázta, hogy vígjátékot fog játszani. Nem vágyott egy kis gonoszkodásra vagy szívtiprásra?

– Dehogynem! A rosszaknak sokkal jobban megírt szerepek jutnak. Aki mindig jó, aranyos és kedves, az unalmas. Három és fél évig tényleg csak vígjátékokat játszottam. Akkor még nem tudtam, mennyit nyerek ezzel. Egyrészt elnyertem a közönség szeretetét – a néző örül, ha megnevettetik, ritkán szeret búslakodni –, másrészt nagyon sokat tanultam belőle szakmailag. Megtanultam azt a bizonyos poentírozást, amit elmondani nem tudok, csak megcsinálni. Fejlődtem a színpadi mozgásban, a partnerekkel való együtt dolgozásban. És nagyon jó társakat kaptam ehhez a tanuláshoz. Nem volt rossz dolgom akkor a Vígszínházban

– És most?

– Azért gondolkodnék, mi az a szerep, amiről beszélni lehet. Pillanatnyilag a hetvenfős Házi Színpadon lépek föl az Asszony a fronton című darabban és a Hegedűs a háztetőnben. A Madách Színházban játszom még egy darabban (Betörő az albérlőm), oda egyszerűen azért mentem, mert kedvesen hívtak. De nem bánom, hogy van egy kis színházi szünetem, jó egy kicsit feltöltődni. Egyébként pedig így is sok dolgom van. Hetente három-négy koncert, próbálom helyrepofozni a weblapomat is, amihez tíz éve hozzá sem nyúltam, és millió más kötelezettség, amiket felsorolni is hosszú lenne.

– Nem születtem varázslónak címmel könyve jelent meg a közelmúltban. Egyszerre színház-, kultúr- és személyes történet. Miért volt fontos mindezt papírra vetni?

– A kiadó keresett meg, magam most még egyáltalán nem akartam könyvet írni, mondván, nem szeretném gazdagítani azon könyvek sorát, amelyek már akciós áron sem kelnek el a könyvesboltokban. Úgy gondoltam, hogy majd egyszer, amikor már egyáltalán nem lépek színpadra és sok időm lesz, lassan átgondolok mindent, és abból írok könyvet. Mondták, hogy az még soká lesz vagy soha, lehet, a színpadon fogok meghalni, mint Molière. Aztán valahogy rávettek arra, hogy találkozzak Orosz Ildikóval – aki ezt az egészet megírta –, és beszélgessek vele. Nagyon sokat, majdnem egy évig beszélgettünk. Már majdnem elkészült a könyv, mire megállapodtunk a kiadóval, hogy ez valóban megjelenik.

– Milyen a könyv fogadtatása?

– Hogy mennyit adtak el belőle, nem tudom, félévente számolnak el, és az még nem telt le. Aki elolvasta, nagyon kedvesen beszélt róla.

– Alig ültünk le itt, a kávézóban, máris idepattant egy fiatalember, hogy csinálhat-e egy közös fotót önnel. Gyakran kerül hasonló helyzetekbe?

– Igen, az egyik leghelyesebb eset épp a napokban történt. Megálltam a patikánál, amikor a túloldalon leparkolt egy nagy autó. Kiszállt belőle egy kopasz úr, kivette hatalmas, telepakolt bevásárlótáskáját, nézett engem, becsukta az autót, én meg mentem a patikába. Majd utánam szaladt, megszólított: Bocsánat, nem maga Halász Judit? Hadd adjak magának – és adni akart valami kedveset, de tele volt a keze a bevásárlás szatyraival – egy almát!

– A kritikát is ilyen jól viseli?

– A rossz kritikát mindenki rosszul viseli. Ez ellen úgy védekezünk – legalábbis ezt mondjuk –, hogy nem olvassuk el. De azt hiszem, titokban mindenki elolvassa, és mindenkinek csavarja a szívét. A kritikák mögött, nagyon kevés kivétellel, nincs annyi tudás és munka, mint amennyi tudás és munka egy-egy szerep létrehozása, megoldása mögött van. Az fáj, ha felületes kritikában írnak bántó és rossz szavakat, mondatokat. Ha a kritika segíti a színészi munkát, nem zavar, mert magunk is érezzük, ha valami hiányzik – de az ilyen kritika ritka. A méltatlan írásokat egyébként elfelejtem, mert különben életem végéig bántana.

– Mindenki, akinek mondtam, hogy önnel találkozom, nagyon irigyelt. Személyét évtizedek óta egyfajta „nemzeti konszenzus” övezi. A közéletben – politikamentesen – aktív: a Mosoly-rend lovagja, fáklyával futott a 2008-as kínai olimpián...

– Ó, az nagyon érdekes történet és óriási élmény! Egy este felhívtak az olimpiát támogató egyik nemzetközi cégtől, hogy futnék-e az olimpiai fáklyával Kína legdélibb részén egy szigeten. Azt hittem, ez a Kész átverés show, de hamar kiderült, hogy nem az. A fiam azt mondta, őrült vagyok, ha nem megyek el, és hát az ember a fiának nem mer ellentmondani. Háromszáz métert kellett futnia mindenkinek, egy szakaszon négyen váltottuk egymást mi, magyarok. Annyi néző, drukker és érdeklődő volt ott, mintha egész Kína összesereglett volna! Magyarul: annyian voltak, mint a kínaiak!

– A mellrák elleni kampányban is tevékeny szerepet vállal.

– Azért tartom fontosnak e mellett szót emelni, mert noha az emberek félnek a betegségtől, a legfőbb dolog, ami segíthet a gyógyulásban, a betegség korai észrevétele, ehhez pedig el kell menni a szűrésre.

– Ha becsukom a szemem, és arra gondolok, mi a legjobb dolog, ami önnel kapcsolatosan eszembe jut, az a Szerelmesfilm. Lírai kordokumentum, a maiak is sokat tudnak meg belőle az ötvenes-hatvanas évekről. Könyvében viszont azt írja: „A kortárs művészet keveset beszél arról, ami körülöttünk van.” Mit hiányol?

– Annyi minden történt a rendszerváltástól napjainkig, és hány dráma, hány film készült erről az időszakról? Jóformán semmi. A kilencvenes években született Szabó István Édes Emma, drága Böbe! című filmje, és kész, alig van valami, ami ezeknek az éveknek a társadalmi, emberi problémáiról szólna. Pedig annyi minden történt! Barátságok, szerelmek, s régi, öröknek hitt kapcsolatokat szakított meg a változás. Szeretnék regényeket, történeteket is olvasni mindarról, amiben ma élünk, de eddig nem nagyon írtak.

– Pedig a színházba járó közönség sokszor arról panaszkodik, hogy az előadások hemzsegnek az aktuálpolitikai kiszólásoktól.

– Az engem sem érdekel. Én inkább olyan alkotásokra gondolok, mint amilyen a Vígszínházban az Össztánc című darabunk volt. Ez a második világháború előtt kezdődik, és a '60-as évek közepéig tart. Sajnálom, hogy nem készülhetett belőle egy második rész, a hatvanas évektől napjainkig. A Pesti Színházban két éve megy a rendszerváltás utáni időszakról szóló Spiró Györgydarab, a Kvartett, az érdekes. Nekem azok a művek hiányoznak, amelyek napjainkról, a máról is szólnak. Nagyon sok minden miatt félünk, össze vagyunk zavarodva, ugyanarról a dologról igen különböző módon gondolkodunk. Sokan nem értik, mi is történik valójában. Nem kívánnék indulatos politikai állásfoglalást az íróktól, csak mai emberi sorsokról, érzésekről szeretnék olvasni emberi történeteket, gondolatokat. Ebből akár vígjáték is kerekedhetne, de a drámai eseményekben is mindig van valami, ami mulatságos, mert emberi.