Nem a balhét keresik, a jövőjük a tét - Vesztesek árverés után

Csendes falu ez, a közeli 86-os út forgalmát
leszámítva. Néhány múlt század
elején vagy előtte épült, védetté
nyilvánított házzal és újakkal, amelyek
mutatósak. Két emeletes házat is látunk,
rajtuk antennák, az erkélyeken öregek ülnek.
Nézik a forgalmat, mert azt figyelni olyan,
mintha utaznának.
A polgármesteri hivatalt keresnénk, szólítjuk
meg az első szembejövőt. Vállán sövénynyíró.
Ő a falu egyetlen közmunkása, Vörös
József. Gyerekként jött ide, betelepült, majd’
harminc éve. Volt már minden, dolgozott gyárban,
hentesnél, kőművesnél. Itt a munka becsület
dolga, aki menni tud, dolgozik, segélyre
senki se ácsingózik. Most gazt irtana, de a falugazdával,
Fléner Imrével együtt, ha kell, fúr,
farag, utat foltoz, cserepezik, kéményt javít,
dolguk számos, nem unatkoznak. Csak egyenesen,
a játszótérrel szemben találják a hivatalt,
el se téveszthetik, jövendöli.
Szép épület ez, mondjuk Rinczki Lajos András
polgármesternek. Örül a dicséretnek. Szép,
ismétli, de nem a miénk ez sem, a Lajtha-Hanság
Zrt.-től béreljük. A falu anno Neuhof
néven, 1850 körül épült. Mosonmagyaróvár
közel, néhány kilométer, odacsatolták – remélték,
jó megoldás ez mindenkinek. Sokáig jónak
is bizonyult, a gazdaság szárnyalt, csak itt 800
embernek adott munkát, ami komoly teljesítmény,
mert 500-nál többen itt soha nem éltek.
Üzemi étkezdét működtettek, akit itt akartak
tartani, annak lakást adtak. Aztán a gazdaság
halkan eltűnt. Nem mondhatni, hogy ebek
harmincadára hagyták. Néha jött ember, aki
nézelődött, gépeket is indított be a gazdasági
udvaron. Majd ő is elmaradt, s Mosonudvarral
nem törődött senki. Létezett kapcsolatuk a várossal,
a helyi vállalatok, vállalkozók odaadóztak,
cserébe kaptak egy ünnepi millenniumi
fakeresztet. Ennyi!
A polgármester úgy emlékezik, Németh
Gyula ötlete volt, hogy önállósodjanak. Mosonmagyaróvár
szerves részei nem lesznek,
több kilométer, út, főút, vasút, magas áramú
távvezeték választja el őket egymástól, s így
ők lassú halálra ítéltettek. Nyolcan-tízen ös�-
szeálltak, és megtették a kezdő lépéseket a
teljes önállósuláshoz. Kérvényeket, beadványokat
fogalmaztak, s alig két év alatt, 2010-
re meg is lett minden engedélyük. Arra büszkék,
feleslegesen pénzt semmire sem költöttek,
hitelt se vettek fel: amire akadt pénz,
megcsinálták. Négyből két utcájuk szilárd
burkolatot kapott, lett járda, EU-szabványos
játszótér, önerőből. Jó lett itt élni.
Kérdem, ez a polgármesterjelölti hirdetés
hogy esett? Közöttük a feladathoz jól értő
ember nem akadt. Máshonnan önjelöltek, a
sajtóhírverésnek hála, jöttek volna sokan.
Néhányukat meghallgatták, velük meg az volt
a baj, a faluról, az itt élőkről semmit sem
tudtak, a helyiek pedig nem bíztak bennük.
Megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy
mégiscsak közöttük van a megfelelő ember.
Meggyőzték Rinczki Lajost, rákerült a választási
listára, a többség őt választotta, s amit
sokan akarnak, nem lehet ellene tenni.
Arra gyorsan rájöttek, nagy itt a káosz.
A földekről senki sem tudta, mi a gazdaságé,
mi az államé, mi Mosonmagyaróváré, s mi
pontosan az övék. Az is kiderült, üres telkük
nekik egyetlen sincs. Új településnek öt éve van
arra, hogy elkészítse részletes rendezési tervét.
Ezért bár fizetni kellett, s a falu évi 70 millió
forintból gazdálkodik, a sportöltöző, a közvilágítás,
a járdák mellett a tervek árát is kigazdálkodták.
S jó terv volt ez, 28 szakhatóság ütötte
rá a bélyegzőt, minden szép, minden jó, mindennel
meg vagyunk elégedve. Öregszik a falu,
de a 436 lakosból 80 még 14 év alatti. Bölcsődét,
óvodát is álmodtak ide, és beépíthető telkeket,
annak, aki itt felnő, s maradna, itt házasodna,
építkezne. Közel a főút, a környéken
betöltetlen munkahelyek is vannak, lehet, még
mások is itt képzelnék el a jövőt.
„Nyolcszáz-ezer lelkes települést álmodunk,
s erre minden adottságunk megvan – meséli a
polgármester. – Ápolgattuk, szépítgettük az itt
maradt telkeket, kértük, cserébe legalább hadd
használjuk. Jó, jött a válasz. Gazdátlan volt az
a terület is, amit ma sportpályának használnak.
Tavaly októberében hallom a tévében, földeket
árvereznek, és éppen itt, Mosonudvaron kezdik.
Megkerestem mindenkit, elmentem mindenhová,
parlamenti pártoknál, képviselőknél
kopogtattam, ne tegyék ezt velünk, így halálra
ítélik a falut. Az a település, amelyik nem fejlődik,
meg is hal. Meglátjuk, mit tehetünk, segítünk,
ígérték.”
De sok sikerrel nem jártak. Március 16-ra
írták ki az árverést. „Egy licitáló volt, egy hatvan
év körüli agronómus, 17 hektárért 39,7
millió forintot ígért. Ennyit a falu is adna, ha
adhatna, a jövőnk ér annyit, de bennünket a
törvény a licitálásból kizár."

A nyertes mit tervez a földdel, kérdem. A polgármester most jön először zavarba, 2051-ig a föld a Lajtha-Hanság Zrt. haszonbérletében lesz. Írt már Orbán Viktornak, Áder Jánosnak, kérte őket, segítsenek, ebbe belerokkan a falu. Harminc nap már eltelt, válasz még nincs.

„Nem a bajt, a balhét keressük – mondja –, előre elnézést kérünk azoktól az autósoktól, akiknek ezzel fennakadást okozunk, de már a rendőrséggel egyeztetek, hogyan lehet szabályosan demonstrálni, a 86-os út fél pályáját lezárni. Nem zsarolunk, kétségbeestünk. Optimista ember vagyok, még reménykedem, a vevő nem fizet vagy visszalép. S a rendelet is változhat, vehessünk mi is földet, hadd döntsön már egy település akár pénzért, hogy mit akar.” 
A falu mit szeretne, kérdem. „Úgy érzem, egyemberként mellettünk áll.”

Meleg van, az idősebb emberek a házaikba húzódtak, gyerekek az iskolában, nagy mozgás délidőben nincs. Végre találunk valakit, Király János, mondja és nyújtja kezét egy férfi. A konzervgyárban dolgozott, „jöttment” ő is, nem bírta a városi panelt, kiköltözött ide.
„A mi polgármesterünknél jobb nincs, ha kell, füvet nyír, havat lapátol. Pedig először nem rá szavaztam, nem hittem, hogy ért hozzá, de nagyon is tudja, mit akar. Nyugdíjas vagyok, több időm van, hét közben Ausztriába járok keleti kultikus tárgyakért, hétvégén némi haszonnal azt árulgatom. Nekem mindegy is lenne, de ha kell, megyek, megyünk tüntetni, ha kell, utat zárunk le. Faluval így nem bánhatnak el, messziről bűzlik ez az egész földhistória. Az nem lehet, hogy mindig a kisemberek veszítsenek, egyszer már legyen nekünk is igazunk!”