Ösztönök ellen nincs védelem - Rabjai lettek a veszélyes kedvtelésnek

Elhagyott katonai bázis. A valamikori ellenőrzőpont épületének ablakain átjár a szél, sorompó már régen nincs. Egy csonka betontalapzat maradt csak, régi fényképekről tudni, „ölelkező” szovjet és magyar címert tartott, középen fáklyával, alul babérlevelekkel körbefuttatva. Beljebb is látni porladó posztamenseket, két tank állott rajtuk. Velük szemben katonai emlékmű és hősöket formázó szoborsétány teremtett összhangot.

A Balatontól karnyújtásnyira lévő Szentkirályszabadja magyar honvédelmi repülőterének szomszédságában, mintegy harminc hektáron terült el az „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó orosz és ukrán katonák birodalma.

A szovjet légierő repülőterét 1951-ben kezdték építeni, valóságos kisváros nőtt a területen, amelyet Szovjetszentkirálynak, illetve Kismoszkvának csúfoltak a helyiek. Volt óvoda, általános és középiskola, tornaterem, színház, mozi, múzeum, étterem, kantin, gyógyszertár, gyengélkedő, posta, különböző üzletek. A tisztek önálló házakban, a legénység tagjai ötemeletes panelházakban laktak.

Aztán a hadsereg évtizedek múltán, 1988 és 1990 között kivonult az országból. Nyomukban megjelentek a fosztogatók, minden mozdíthatót elloptak. Az „elveszett várost” szép lassan hatalmába keríti a természet. Ezen a misztikus területen persze nem egyedül masírozunk. Kísérőnk a veszprémi Hajner Gyula, aki hat-hét éve keresi az ország legtitkosabb és legmeghökkentőbb helyeit, hogy felfedezéseit megörökítse az utókornak.

Sokszor tényleg az utolsó pillanatban érkezik, nemegyszer volt úgy, hogy a helyszíni szemléjét követő napokban magától összedőlt az építmény vagy megsemmisítette valaki. Ezt a nem kevés időt, felkészülést és bátorságot igénylő hobbit (hóbortot, szenvedélyt?) urbexnek hívják, ami az angol urban exploration rövidítése. Konkrét meghatározása nincs, talán az a legkifejezőbb, ha egyfajta extrém városi túrázásnak, felfedezésnek nevezzük. Amerikát, Nyugat-Európát éppúgy meghódította, mint Oroszországot és Ukrajnát. Nálunk is kezd elterjedni, egyre nagyobbak az informális, online szerveződő csoportok.

– Rabja lettem ennek a kedvtelésnek – vallja be Hajner Gyula, aki vállalkozóként videokészítéssel foglalkozik. Legelőször ép pen a szentkirályszabadjai szovjet katonavárost térképezte fel. – Ha valaki Budapest legforgalmasabb helyén készít fotókat, azt is tekinthetjük az urbex legegyszerűbb formájának. Másokat a magasság vagy a mélység vonz. Engem jobbára azok az elhagyott, elzárt helyek érdekelnek, ahová nehéz eljutni vagy tilos bemenni. Laktanyák, kastélyok, szállodák, lőterek, bunkerek, gyárak, járművek és még sorolhatnám. Számos esetben nem árulom el a koordinátákat, nem szeretnék a vandáloknak tippeket adni. Szellemvárosok Magyarországon (Urbex Hungary) címmel írok blogot, itt találhatók meg a videóim, a beszámolóim. A közösségi oldalon több mint 27 ezer követőm van, ami arra utal, hogy sokakat érdekel ez az extrém téma.

Szinte percenként húznak el mellettünk a teherautók, kavicsot szállítanak itteni telephelyükről. Felverik a port Szovjetszentkirály kihalt útjain, de ez nem zavar bennünket a bámészkodásban, nagyképűbben fogalmazva, az urbexelésben. Azt azért sejtjük, elég egy rossz lépés a foghíjas lépcsőn vagy ingatag emeleti padozaton, és máris megtörténhet a baj. „A pokolból jöttünk” – olvassuk a szebb napokat megélt iskolaépület egyik osztálytermének falán. Falfirkák, vésetek, graffitik: tűrhetőek és obszcénak. Sok látogató így vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget.

De megtalálták már a szellemvárost az airsoft hívei is, akiknek pont ilyen lepusztult labirintus kell ahhoz, hogy szimulációs játékaik során gumilövedéket kilövő légfegyverekkel összecsaphassanak. A hajléktalanok nem szeretik a helyet, mert messze van a várostól. Kétes kimenetelű szeánszok nyomai viszont akadnak, a szimbólumokból sejteni lehet, milyen szekta tagjai járhattak itt.

Felmegyünk az ötemeletes blokkház legfelső szintjére, ahonnan pazar kilátás nyílik a Balatonra. Annak idején szinte hajba kaptak a szovjet katonák ezekért a panorámás lakásokért. Három szoba, konyha, fürdőszoba, kamra szolgálta a kényelmüket. Néhol már csak pár csempe látszik, a nappali falán meg festett mesefigurák maradtak hírmondónak. A szemétkupacból kivillan egy egykopejkás. Napidíjnak elég rossz.

XXX

Zombihajókat, vonattemetőt, óriásdarukat, templomtornyokat, Duna-hidakat mászott meg. Földöntúli érzést, fantasztikus kilátást,igazi szabadságérzetet és felfokozott adrenalinszintet kapott jutalmul. De nemcsak magasra szeret törni, jól érzi magát a földön is. Egyebek közt bóklászott már a valamikori budafoki papírgyárban, az elárvult nagy– mányoki szénbrikettgyárban. A 29 éves, budapesti Szilvay Péter, alias Altomán jegyzi Kelet-Európa, illetve Magyarország egyik első urbex blogját. Közgazdásznak tanult, másfél éve Amerikában él, hamarosan mesterdiplomázik a New York állambeli Niagara Egyetemen. Kíváncsisága mindig is erősebb volt a félelemérzeténél. E miatt többször került bajba, de rájött, hogy az ösztönök ellen nem lehet és nem is érdemes védekezni.

– Az urbex minden érzékre kiterjedő élményt ad, amit semmi másban nem találtam meg – vall szenvedélyéről a fiatalember. – Már pusztán az, hogy olyan helyeken lehetek, ahol az átlagember nem jár, azt az érzést kelti, mintha egy különleges VIP-klub tagja lennék. A mászást illetően többféle urbexfókusz van: katonai objektumok, föld alatti bunkerek, elhagyatott épületek vagy éppen a magasság. Engem leginkább ez utóbbi izgat. Mindenre felmásznék, házakra, darukra, antennákra, kéményekre, csak legyen minélmagasabb és meredekebb! Ha van a tériszonynak ellentéte, hát nekem az van.

Haverjaival tizenéves korában talált rá egy üresen álló, düledező nyaralóra. Annyira féltek, hogy eleinte meg sem merték közelíteni a házat, később azonban a törzshelyünk lett. Pétert sosem vonzotta a természet, ingerszegénynek találta. De kimászni egy peremre a város fölé, és látni a végtelenbe nyúló tetőket – olyan számára, mintha egy párhuzamos világ lenne ott fent, egy másik város a város tetején. Ami csak az övé.

– Az urbex célpontja a város tudatalattija – folytatja az elmélkedést. – Valamiért az emberek ösztönösen félrenéznek, ha ez szóba kerül. Megdöbbentő, hogy mennyi ilyen hely van, de nem tudunk róluk, mert valamiért nem akarunk róluk tudomást venni. Pedig ott vannak az utcánk végén, pont arra, amerre még sosem fordultunk. Csak bátorság kell hozzá, hogy felfedezzük őket.

Szilvay Péter természetesen Amerikában is megpróbált kapcsolatban lépni az urbex egyik helyi vezéregyéniségével, de az illető éppen elköltözött, úgyhogy nélküle kényszerült a kalandozásra. Bejárta és lefilmezte a Niagara Falls-beli Galambdöglödét (ami eredetileg áruház volt), és ezenkívül rengeteg érdekes helyszínről tud még, a környék igazi kincsesbánya.

XXX

Gyerünk újra a Dunántúlra, Hajmáskérre! Messziről feltűnik egy kastélytorony. Ahogy közelítünk hozzá, egyre jobban látszik a pusztulás nyoma. Hajner Gyula egy hónapja járt itt legutóbb, ahhoz képest is vannak változások.

Tábla figyelmeztet az omlásveszélyre, és szalagot húztak az épület homlokzati frontja elé. A dróthálón óriási lyuk tátong, könnyű átbújni rajta. Lehangoló állapotok uralkodnak odabenn. Málladozó falak, felégetett parketta, szemétkupacok, cseréptörmelékek mindenhol. A belső kert dzsumbujjá változott, elvadult bokrok uralják a területet.

Hajmáskéren az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1906-ban császári és királyi tüzérségi „lövőiskolát” építettek, amely köré három év alatt egy önfenntartó, modern katonaváros szerveződött, ahol több ezer katona szolgált. A helyi lakosság elől elzárt területen közművesített lakások voltak, templom, iskola, kórház, vendéglő, kaszinó, lovarda működött. Csodálatos parkot alakítottak ki, mesterséges tóval, fahíddal – ezeket már csak régi fényképeken lehet látni. A két világégés közül a második okozott több kárt: előbb németek, majd oroszok vették birtokba a katonavárost. A szovjet hadsereg végzetes átalakulásokat hajtott végre az épületeken, amikor pedig felszámolták a laktanyát, nemcsak a katonák tűntek el, hanem a berendezés is. Üzeneteket hagytak hátra a falakon és a téglákon. De találtak itt már búcsúleveleket, emlékdobozokat is a gerendák mögé rejtve. Varsányi István helytörténész gyűjtötte össze a tárgyi dokumentumokat, és ő írta meg a hajmáskéri páncéltemető történetét. Megbújnak a faluban a hajdani, különböző funkciókat ellátó épületek, amelyek közül néhányat példásan felújítottak. Egyikben általános iskola, másikban kiállítóterem kapott helyet. Csak a tornyos kastélyon ül átok, mert az évek során számos ötlet született a hasznosítására, de valahogy sosem akadt komoly befektető.

– Egy időben szanatóriumot akartak kialakítani benne – árulja el egy középkorú asszony, akit a főbejárat előtt szólítunk meg. – Ukrán gyerekeket akartak itt gyógyítani, akik a csernobili katasztrófában sugárbetegséget kaptak. Nagy felzúdulás lett belőle!

Tiltakozott a falu, népszavazást kellett tartani. Sikerült megakadályozni a tervet, az épület viszont azóta csak tovább pusztul. Megint felcsapunk urbexesnek. Leküzdve minden tériszonyt, felmászunk a toronyba. Kísérőnk rutinosan halad előttünk, nekünk azért gondot okoz, ha elfogy előttünk a lépcső.

Odafenn galambtetemeket kerülgetve Hajner Gyula meséli, hogy ő is szembetalálta már magát vészhelyzetekkel, szaladt el vicsorgó  őrkutyák elől, elnémult a váratlanul előbukkanó rendőr láttán, majdnem lepottyant a semmibe vezető lépcsőről, harminc méterről leejtette a kameráját, ami ripityára tört. Igazából azonban soha nem fél, legjobban a magaslatokat élvezi, még akkor is, ha érzékeli a kilengést.

– Bakancslista? – kérdez vissza Csernobil-pólós barátunk. – Szeretném bejárni az 1866-ban épült belga Miranda-kastélyt, 1991 óta üresen áll. Júniusban lebontják, úgyhogy igyekeznem kell. Jó lenne eljutni a ciprusi kísértetvárosként számon tartott Varósziába is, amely evakuálása után tiltott zóna lett, fegyveresek őrzik. Csernobil szintén kuriózumnak számít, a felrobbant atomerőmű kihalt környéke pokoli hangulatot áraszt, de őszintén szólva, másokkal szemben én nem nagyon vágyom oda. Már csak azért sem, mert Magyarországon még számos olyan helyet kell felkeresnem, ahol megállt az idő.