Palágyi Edit: Ki védi meg?

– A rendszerváltás környékén lelkes izgalomban élt az ország, azt hittük, minden lehetséges. Ebben az időszakban költöztem magam is a szüleim falujába, az ország északi részébe, eladva pesti lakásomat. Az volt az álmom, hogy falusi turizmusba kezdek, úgy gondoltam, ahhoz nem kell külön végzettség, elég a lelkesedés – magyarázza. Megvásárolt egy régi parasztházat, de a tervei megfeneklettek, és húsz év alatt sem sikerült úgy felújítani és átalakítani az épületet, hogy ott vendégeket fogadhasson. Közben rájött, hogy a falu sem azt nyújtja, amire ő vágyott: ma már nem ballagnak át a tehenek naponta kétszer a községen, mint gyerekkorában. Sokan elköltöztek, a faluban élők is autóval suhannak, próbálnak városias szokásokat felvenni. Akad azonban, panaszolja, ami nem változik: szerinte egy magányos nőre, aki mellett senki nem áll, úgy tekintenek, mint prédára vagy megtűrt személyre.

– Nem számít, hogy diplomám van és világot láttam, én itt csak egy megrúgható kavics vagyok. A tudásnál többet számít a fizikai erő – kesereg. Meséli, hogy a minap a bolt előtt a kutyái véletlenül belekaptak egy idős asszony szatyrába, mire az illető jól letolta őt.

Szó szót követett, aztán nem éppen békében váltak el. Néhány nap múlva olvasónk a kutyáit sétáltatta abban az utcában, ahol az idős asszony fiának a háza áll. A néni minapi sérelmét megtorló rokonok ott helyben az utcán nekiestek: előbb a menye szidta össze – nyomdafestéket nem tűrő szavakkal –, majd kirontott az udvarból a fia, és tarkón, majd pofon verte őt.

– Nincs rá tanúm, hogy mi történt velem, így valószínűleg a jog sem állna az oldalamra – háborog levélírónk. – Csak azért mondom el a történetemet, hogy felhívjam rá a figyelmet: nem csak a családon belül lehet bántalmazott egy nő. Kitaszíthatja és bánthatja egy közösség is. És biztos vagyok benne, hogy az esetemmel nem vagyok egyedül…