Dulai Sándor: Mint a madár

Állok Bödeháza és Zsitkóc között, a Hetés Barátság Parkban, a Határtalan Madár szobránál. Bödeháza Hetés magyar, Zsitkóc a szlovén oldalán fekszik, és nagy öröm, hogy itt is, meg a Szlovéniához tartozó Muravidék más településein is találkozhattam Szabad Földolvasókkal.

Ország-világDulai Sándor2016. 05. 12. csütörtök2016. 05. 12.
Dulai Sándor: Mint a madár

A határ két oldalán élő rokonok és ismerősök ma szabadon átjárhatnak egymáshoz ott, ahol évtizedekig szögesdrót-kerítés húzódott – annak maradványaiból készült ez a különös szobor: Balog Anita és Árvay László alkotása –, aknák lapultak a földben, s a százméteres, tágabb határsávba is csak külön igazolvánnyal lehetett belépni. Hány és hány tragédia történt.

Most meg a határon épp egy kedves zsitkóci házaspár jön szembe, akik – vasárnap délután lévén – csak úgy átbicikliztek Gáborjánházára, a magyarországi barátokhoz kártyázni, beszélgetni egy kicsit.

Jókedvűek, ám amikor este nagyobb társaságban folytatjuk a beszélgetést Zsitkócon, előjönnek a borzalmak a múltból: a világháború, az internálótáborokba hurcolt emberek, családok félelme, megaláztatása, a gyilkosságok, az állandó bizonytalanság. „Megálltak a ház előtt a dzsipek, és a partizánok bementek az udvarra, lövések dördültek. Agyonlőtték a szomszédunkat. A feleségének és a gyerekeinek két óra alatt el kellett temetni” – meséli valaki. A másik faluban egy idős ember arról beszél, hogyan fogták szekér elé a férfiakat, és húzatták velük fel a hegyre a trágyát. Aztán szinte szégyenkezve mondja: a falubeli magyarok sem tudták mindig, mit szabad és mit nem. A magyar időkben a katonák harc közben lelőttek egy szlovén partizánt, s behozták a falu temetőjébe, letették a halottasház elé. Estefelé a kocsmából arra jöttek a legények, odatámasztották a falhoz és borosüveget tettek a kezébe. A főkolompost aztán a háború után elvitték, nem is tért többé vissza.

Jó dolog, hogy ma már mindez csak rossz emlék, s mindenki mehet bárhová, mondják a szomszédos Dobronakon. Csak az a baj, hogy sokan elindulnak külföldre, és talán soha nem térnek vissza. „Nekünk meg már Szlovénia fővárosa, Ljubljana is messze van – sóhajt egy görnyedt hátú néni a templom előtt –, ha pedig a gyermekeim onnan hazajönnek, az unokáim már nem értenek magyarul.” Az agg zenész a szobájában képeslapot vesz elő: a dédunokái küldték a Fülöp-szigetekről, ahol a szüleikkel nyaraltak. Szlovén nyelven írták, pedig apjuk, anyjuk magyar, de az óvodában Muraszombaton is csak szlovénül beszélnek. Olykor azonban a szomszéd, szlovén falu is távolinak bizonyul: „A menyünk szlovén, és a három unokánk nem tud magyarul – kesereg egy radamosi nagypapa, majd hozzáteszi: – Innen már aligha van visszaút.”

Pedig lehet, erre is vannak példák. Mert egyszer csak megszólal egy hang a szívben, és a messzeségben – vagy a Mura másik partján – eszébe jut valakinek a ház, az utca, a falu, ahol fölnevelkedett, meg azok, akik fölnevelték és szeretik őt. S akik hazatérnek, gyakran vállalják, hogy itthon nehezebben élnek, mert szülőföld csak egy van.

„Tűnjenek a sorompók, a kerítések, hogy szabadon szárnyalhassunk, mint a madár – mondja egy fiatal tanítónő, aki nemrég Amerikából tért haza. – De mindig tudjuk, honnan jöttünk s hová tartozunk…”

Ezek is érdekelhetnek