Földművesek a bányából

MIKOR ELŐSZÖR járt Tiszadadán, nyomban szerelmes lett belé. Tíz éve, hogy a miskolci Boncsér Árpád házat vett a faluban, s azóta itt készíti szobrait. Azokról az emberekről mintázza, akik körülveszik.

Ország-világBalogh Géza2016. 05. 12. csütörtök2016. 05. 12.

Kép: Boncsér Árpád szobrász, az általa készített kerámia szobrokkal Tiszadadán. 2016.04.19. Fotó: Kaszás Tamás, Fotó: Kaszás Tamás

Földművesek a bányából
Boncsér Árpád szobrász, az általa készített kerámia szobrokkal Tiszadadán. 2016.04.19. Fotó: Kaszás Tamás
Fotó: Kaszás Tamás

Tiszadada adottságait tekintve átlagos magyar falu, teljesítményét és ebből fakadó ismertségét nézve viszont nagyon is irigylésre méltó. Olyan neves művészek éltek és dolgoztak itt, mint Bornemisza László vagy Holló László, de Till Aran is Dadára hagyományozta legszebb alkotásait. A falu régi, felújított gazdaköri iskolájában berendezett helytörténeti gyűjteményt vagy a két galériát sok város is megsüvegelhetné, pedig sajnos itt se jut annyi pénz a művelődésre, mint szeretnék. Működik viszont a lokálpatriotizmus: a helyiek gondolkodás nélkül megválnak szeretett tárgyaiktól is, ha ezzel a kis múzeum gyűjteményét gyarapíthatják.

A miskolci szobrászt, Boncsér Árpádot nyomban megragadta a falu és a táj szépsége, amikor tíz évvel ezelőtt elvetődött erre.

Bérházban élte le a fél életét, a másikat pedig a hegyek közt, Aggtelek környékén. Minden szabadidejét ott töltötte, volt is egy kis háza, de mikor meglátta, hogy Dadán milyen közel van a faluhoz a Tisza, nyomban megvette az első útjába került eladó házat. Nem érkezett üres kézzel. Hozta a szobrászkellékeket, s hozott pár szobrot is, amivel hamarosan levette az ittenieket a lábukról. „Hát ez az öreg teljesen olyan, mint nagyapám!” „Ez a halász meg az én nagybátyám!” „Ott a padon az én nagyanyám, nagyapám üldögél!” – ilyen és ehhez hasonló meglepett felkiáltások hagyták el a nézők száját, pedig sejtették, hogy Boncsér Árpád sohasem láthatta a nagyapjukat, nagyanyjukat, hiszen azok már régesrég meghaltak.

– Nem készültem én szobrásznak, kezdetben jobban érdekelt a zene és a festészet, különösen a grafika – mondja a művész a dadai kis múzeumban, szemével simogatva agyagból gyúrt, égetett figuráit. – Aztán meglátta az egyik aktrajzomat a szobrász Cserenyei István, s azt tanácsolta, próbálkozzam inkább a szobrászattal, mert jónak tartja a formaérzékemet. Így kerültem a budapesti Százados úti Művésztelepre, ahol alkalmam nyílt megfigyelni a szobrászat mesterfogásait és barátságot kötni több neves, akkor még mellőzött művésszel. Az ott szerzett szakmai fogások, ellesett módszerek nagy segítséget jelentettek az indulásnál, de később persze a magam lábára kellett állnom és megtalálnom a saját kifejezésmódomat. Rögös út volt, de mindig azt vallottam, amit régebben egy francia aforizmában olvastam: ha választanom kellene a szépség és az igazság között, mindig a szépet választanám, mert bizonyos vagyok abban, hogy csakis a szépek igazak.

A szobrászkodásból azonban csak nagyon kevesen tudnak megélni, neki is munkát kellett vállalnia. De abban a szerencsés helyzetben volt, hogy munkaidejében is gyakran szobrászkodhatott. Vállalati dekoratőrként Lenintől Petőfiig, Marxtól Kossuthig számtalan ünnepség központi figuráját kellett nikecellből kifaragnia – ennél jobb gyakorlóterepet el sem képzelhetett az ember. S mivel Miskolc munkásnegyedében élt és dolgozott, a később szobrokban is megörökített alakok mindennap szembe jöttek vele az utcán.

– Nagyon szerettem a bányászokat, kohászokat – folytatja. – A legtöbben az erőszakos kollektivizálás elől menekültek el a falvakból, mentek le a bányákba vagy kerültek az olvasztókemencék mellé, de örök életükben megmaradtak földműveseknek. Én őket igyekeztem megmintázni a legtöbbször, s ha húszharminc évvel később az utódok apjukra, rokonukra ismernek bennük, az nekem azt jelenti: talán nem dolgoztam rosszul.

Ezek is érdekelhetnek