Szégyellem, hogy így lecsúsztam

EGYKOR TERMÉSZETESNEK SZÁMÍTOTT, hogy emberek százezrei élnek munkásszállókon. Az ingázó tömegeknek egy-két évtizede még volt hová hazamenniük – most a szállókon élők 80 százalékának ez az egyetlen hely, ahol meghúzhatják magukat. Az idősek helyzete egyre drámaibb. A fővárosi Gyáli úti munkásszállón jártunk.

Ország-világBiczó Henriett2016. 05. 25. szerda2016. 05. 25.

Kép: Munkásszálló budapest Gyáli út átmeneti otthon albérlet Anna Néni volt pedagógus 2016 05 04 Fotó: Kállai Márton

Szégyellem, hogy így lecsúsztam
Munkásszálló budapest Gyáli út átmeneti otthon albérlet Anna Néni volt pedagógus 2016 05 04 Fotó: Kállai Márton

– Lehet, hogy nem így alakul a magánéletem, ha nem itt élek több mint harminc éve. Már csak két évem van a nyugdíjig, fél lábon is kibírom – mondja Balogh Mária, akivel a 15 négyzetméteres szobában ülünk. A hatalmas ablakokon betörő fény fölhívja a figyelmet a kopott bútorokra, ki tudja, hányadik lakó nyüvi már azokat. Marika most egyedül birtokolja a szobát, de a három évtized alatt mindig volt lakótársa. Talán másfél lépés van a fal mellett húzódó, szemben elhelyezett ágyak között, de Marika azt mondja, nincs szüksége több helyre.

– Soha nem volt problémám a szobatársakkal, van, akivel jó barátok lettünk. Az itt élőknek közös a sorsuk. Megértőek vagyunk egymással – ecseteli a magyar–népművelés szakos tanárnő, aki nemrég jött „haza” a munkából.

A szálló a hetvenes években épült, amikor megszokott életformának számított a vidékről való ingázás és a munkásszállón lakás. Akkoriban az ingázóknak volt bázisuk vidéken, csak a munka hozta őket Pestre. Aztán a nyolcvanas években a szálló Fővárosi Pedagógus- és Nővérszállóvá avanzsált, akkoriban keveredett ide Marika is. A déli határvidéken, Kelebián nevelkedett, ott élt az édesanyjával, amíg meg nem szerezte a főiskolai diplomáját Szegeden. A környéken nem tudott magyar szakos tanárként elhelyezkedni, kisebb kitérők után Budapesten kapott munkát. A munkásszállóért anno havi 220 forintot kellett fizetni – a 4500 forintos pedagógusfizetésből futotta erre a jutányos árra.

– Amikor idekerültem, tanárok, orvosok, nővérek laktak itt. Nem volt szégyen egy pillanatig sem, ha valaki itt élt. Az ember fiatalon vágyott a társaságra, programokat szerveztünk. Még a szobánkat sem zártuk, föl sem merült senkiben, hogy bármi eltűnhet. Nem régen történt, hogy föltettem egy csirkét egy lábosban, hogy megfőzzem vacsorára. Valamiért elugrottam a szobámba, és mire visszamentem, már csak a fedő volt a gáztűzhelyen…

A fürdő, a konyha és a vécé közös helyiségek, egy-egy emeleten negyven emberre jut két fürdő. A mosógéphez egy automatából 300 forintért lehet zsetont vásárolni, ez egy adag szennyes kimosására elegendő.

– Szerencsés vagyok, mert Kelebián van egy kertes házam. Minden hétvégén hazamegyek, a nyarakat pedig ott töltöm, csirkét is tartok. Lehet, hogy eladom, ha nyugdíjba megyek, és Pesten veszek egy kis lakást, mert itt is laknak rokonaim. Spórolt pénzem is van, ha albérletbe mentem volna, az most nem lenne – sorolja Marika, aki a munkásszállós évek alatt elvégezte egyetemen is a magyar szakot, és megtanult németül.

XXX

A munkásszállók ma jogilag C kategóriájú kereskedelmi szálláshelyek. Ez a legalacsonyabb szintű szolgáltatás. A Gyáli úti a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI), vagyis a főváros fenntartásában működik, tehát szociális munkások is segítik az ide kerülő embereket.

– A munkásszállók tömeges megszűnése is szerepet játszott a hajléktalanok számának rohamos növekedésében. A mi szállónk egyik fele munkásszálló, másik része átmeneti szállóként működik, ahol hajléktalanok húzhatják meg magukat – mondja Keserű Zsolt, a Gyáli úti szálló vezetője. – Az ingázó tömegeknek egy-két évtizede még volt hová hazamenniük. Most az itt élők 80 százalékának ez az egyetlen hely, ahol meghúzhatja magát. Hivatalosan nem hajléktalanok, de a lakástalanok csoportjába tartoznak. Az idősek helyzete egyre drámaibb, és azoké a vidéken élő középkorúaké, akik munkalehetőség híján a fővárosban boldogulnának. Nem mindenkinek sikerül. Sokan jönnek Pestre, de aztán mégis lecsúsznak.

XXX

Herbert György és párja, Györgyi is megjárta a mélységeket, három éve élnek itt. Azt mondják, jól érzik magukat, teljesen olyan, mintha albérletben élnének. A 63 éves technikus, műszaki rajzoló feleség és két évvel idősebb, egészségügyi főiskolát végzett párja tősgyökeres fővárosiak. Huszonöt éve házasok. Sokáig önkormányzati lakásban éltek, de adósságot halmoztak föl, 2002-ben menniük kellett. Tiszajenőn vettek házat 200 ezer forintért, egy kindertojást gyártó cégnél helyezkedtek el. De a gyár bezárt, menniük kellett. A házat eladták, a vevő csak 30 ezer forintos havi részletekben tudott fizetni. Pécelen találtak munkát, 200–300 forintos órabérben tehenet legeltettek, gyümölcsöt szedtek, bármit megcsináltak.

– Lelkileg nem bírtuk két évnél tovább. Csicskások voltunk – mondja György az igencsak otthonos szobájukban. Szól a tévé, virágok sorakoznak egy állványon, mutatós függöny az ablakon. A kényelmes székeket maguk vették. Az előtérben van a piciny konyhájuk, főzőhely nélkül, a közös konyhát nem nagyon használják. Azt mondják, nem takarítanak mások után. 120 ezer a nyugdíjuk, dolgoznak is mellette, abból is összejön valami. Györgyi az ELTE Sporttelepén takarít, György ugyanott karbantartó. – Ha valaki akar, akkor dolgozik. Nyolc-tíz embernek már biztosan szereztem munkát, de mindig csak szégyenkeztem miattuk. Szerintem egy idő után úrrá lesz rajtuk a „szállóbetegség”: itt biztonságban vagyok, majd lesz valahogy. Mi két év múlva veszünk egy házat, vidékre megyünk. Ott már eléldegélünk a nyugdíjunkból – mesél terveikről György, s máris rohannak, mert a teniszpályákat elárasztotta az eső, rendbe kell hozni, mire reggelre megérkeznek az első vendégek.

A téli hónapok kivételével a hét minden napján napi 12 órában dolgoznak. El is kel a pluszpénz, Györgyék 64 ezer forintot fizetnek havonta a szállásért. Ha valaki egyedül bérli a szobát, annak 52 ezret kell fizetnie a Gyáli úton, aki mással osztozik (mint Marika), annak 32 ezret.

XXX

Mattyasovszky Zoltán épületgépész mérnök soha nem gondolta, hogy egyszer munkásszállón köt ki.

– Ha őszinte akarok lenni, nyomasztó ez a közeg. Nem ehhez vagyok hozzászokva. Más az értékrendem, mások a vágyaim, mint az itt élők többségének. De az élet kiszámíthatatlan – mondja a 42 éves férfi a szálló halljában, a hajléktalanokkal közös helyiségben. Hangos zene szól egy férfi telefonjából, barátjával ehhez igazítják hangerejüket. Senki nem szól nekik, jobb a békesség. Van itt büfé, arrébb egy társalgó, ahol az asztalokon kupacokban tornyosulnak a ruhaneműk. Ha valaki megunt egy-egy darabot, ide rakja, hátha jó lesz másnak. Itt lehet tévét nézni, leginkább focimeccsek idején telik meg a terem. Többen azért nem jönnek le, mert nem akarnak veszekedni a másikkal, hogy a brazil sorozatot vagy a sportközvetítést nézzék-e.

Zoltán is ritkán jár ide, jobban élvezi a könyvek társaságát. A szálló könyvtárában gyakran megfordul, jógára is jár, a foglalkozásokat az épületben tartják. Sok gyümölcsöt és zöldséget eszik, próbál minél egészségesebben élni. A tiszafüredi férfi ’98-ban jött Pestre, jó állást kapott egy sikeres cégnél. Átlag feletti kereset, élettárs, társasházi lakás, némi hitellel. Úgy tűnt, sínen van az élete.

– Már a családalapításon gondolkoztunk, terhes lett a barátnőm, de elvetélt. Egyéves külföldi munkát kaptam, de mire lejárt a megbízatásom, a barátnőm elhagyott, a munkahelyem pedig megszűnt. Nemcsak a világgazdaságban, az életemben is beütött a krach. Céget alapítottam, hogy talpon maradjak, és elkezdtem tanítani. De a megnövekedett devizahitelt nem bírtam törleszteni, a veszteséges céget föl kellett számolni. A szüleim tudják, hogy munkásszállón lakom, mégsem szeretném, ha meglátogatnának.

A barátaim időnként eljönnek, de nem szívesen hívok ide senkit. Azt gondolom, ilyen egzisztenciával egy 42 éves férfi nem könnyen talál tartalmas kapcsolatot. Nem életcélom, hogy hosszú ideig itt ragadjak, idővel el tudok menni albérletbe. De a tanári fizetésből igencsak nehéz lesz…

XXX

A szállóban 150 ember él, nem kérdéses, milyen intenzitással használódik az épület. A fenntartásra sokat áldoznak, ám a komplex felújítás csak álom. A toldozgatás-foltozgatás elve működik, a vezetőség igyekszik minél több helyről pénzhez jutni. Az épület utcafrontját bérbe adták egy csempeboltnak, mellette pizzéria üzemel, egy Vodafone-üzlet is ide települt.

A legtöbben nem vágynak luxusra, már attól is boldogok, hogy itt lehetnek. Főleg az idősebbek. Nem könnyű dönteni a sorsukról, különösen, ha lebetegedtek, és nehezen gondoskodnak magukról.

XXX

Anna néni 74 éves, el se tudná képzelni máshol az életét.

– Szégyellem, hogy így lecsúsztam. Alkoholista vagyok, de már három hónapja nem iszom. Járok az Anonim Alkoholisták Klubjába, meg gyülekezeti bibliaórákra. Nemrég lettem hívő. A szállóban a vezetők kedvesek hozzám. Tavaly elmentem egy idősotthonba, de ott beraktak az elfekvőbe. Éjjel szöktem meg, akkor jöttem vissza – mondja a német–orosz szakos tanár, aki olasz nyelvből is diplomát szerzett.

Az Iparművészeti Főiskolán tanított 21 évig, a Rózsadombon élt férjével és két gyerekével. Színházbérlete volt a Vígszínházba, a Lukács uszodába járt fürdőzni. Miután elhagyta a férje, akkor vette kezébe a poharat. A gyermekei meg is szakították vele a kapcsolatot, a Párizsban élő 14 éves unokáját még nem is látta. Egy hónapja hetente kétszer eljár egy 92 éves hölgyhöz, bevásárol neki, tesz-vesz körülötte.

– A lelki békét meg lehet találni, de hajléktalannak érzem magam. Egy serpenyő, egy lábas, egy csésze és egy lapos tányér, pár könyv, ennyi a vagyonom. Még egy fényképem sincs senkiről, nyomtalanul tűnt el a korábbi életem. És lassan a mostani is.

 


HA FIZETSZ, MARADHATSZ
Az ötvenes évek erőltetett iparosítása szülte a munkásszállók végtelen sorát, nemcsak a fővárosban, más ipari helyeken is. A virágkorban mintegy 200 ezer ember élt így, a szerencsésebbeknek lakótelepi munkásszállókat hoztak létre, ezekből idővel lakóépületek lettek; így született például az Újpalotai lakótelep.
Budapesten 1980-ban 563 munkásszállón 60 ezer ember élt, tíz évvel később a népszámlálók már csak 33 ezer lakót találtak a 323 fővárosi munkásszállón. Egy 1993-ban végzett gyorsvizsgálat szerint négy év alatt a működő munkásszállók negyven százaléka megszűnt – derül ki Győri Péter, a BMSZKI vezetőjének egyik tanulmányából. Ezzel a folyamattal eltűnt egy fontos lakhatási lehetőség.
A legtöbb szállóból hotel lett, azok az új tulajdonosok végezték az átállítást, akik a kilencvenes évek elején olcsón jutottak hozzá a gazdaságtalanul fenntartható épületekhez. A többiből piaci alapú munkásszálló lett. Ezekben az a fő szabály, hogy ha fizetsz, maradhatsz. Ha nem, jobb, ha odébbállsz.

Ezek is érdekelhetnek