A nagy idők, amikor NB I-es csapatunk lezúzta a Rest of the Worldöt

A magyar irodalom élvonalából elsőként Ady Endre lépett pályára igazolt focistaként harmadéves joghallgató korában, Debrecenben, az első hivatalos magyar futballmeccs után csupán hét évvel később. Ady sportpályafutása azért is hihetetlen, mert egy gyerekkori baleset miatt – a nagyváradi jeges Ér-patakba esett 3-4 évesen, minek következtében egyik lábának ízületei elfagytak – sánta lett, ha száz métert kellett futnia, már szentségelt és hívta a fiákert. Amennyiben hinni lehet a debreceni egyetemi lapnak, 1899- ben mégis a zöld gyepen futott a labda után az ingadozó szorgalmú joghallgató. Az 1909-es Dalok a labdatérről című versében mégsem fociélményeiről szól, a métázásból kimaradás élményét örökítette meg. Sem verseiben, sem publicisztikájában nincs jelen a futball témaként.

Ady kortársai közül kevesen váltak az újdonsült sport rabjává. Se Krúdy, se Móricz Zsigmond nem a futballrajongásáról híres, utóbbi 1927. szeptember 25-én 40 ezer emberrel – ez lett az eseményből született elbeszélés címe is – együtt mégis ott ült az Üllői úti stadion lelátóján a legendás Magyarország–Ausztria meccsen, ahol a magyar válogatott 5-3-ra győzött. A népi írók első és második generációja csupán urbánus hóbortnak tartotta a futballt. A korszak híres néprajzkutatója, Győrffy István szerint: „Olyan a futball a magyar paraszt fiúnak, mint a mezítlábas néger fején a cilinder.” Egy kivétel azért mégis akadt e társaságban, mégpedig a népi írók vezéralakja, Németh László személyében. Németh ifjúkorában nemcsak az arisztokratákat maga köré gyűjtő, elit klubnak számító, tagfelvételét érettségihez kötő MAC lelkes szurkolója volt, védett is annak focicsapatában.

A teljesség végett említsük meg, hogy a Móricz által megidézett, 1927-es osztrák–magyaron ott drukkolt Szabó Lőrinc is. Futballversenyen című, lelkesült hangvételű verse jó példa arra, hogyan is lengte körül a népi-urbánus megosztottság a focipályát is.



„A 61. magyar–osztrák mérkőzés
győztes Tizenegyének, taps helyett.

Diák voltam, jeles tanuló, egy
kissé lomha, fáradt
nagycsontú, csúnya fiú, akinek a
torna sohasem ízlett,
de most, hogy a pálya ellipszise
habzik-árad
a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket
a régi vágy, tornakerülő éveim
sportja, a futball”
(részlet)



Szabót nemcsak a sikersorozat, a váratlanul jött ötvennégyes berni vb-döntő kudarca is szóra bírta. Az akkor már a korszak nagy „öregjének” számító költő Vereség után címmel háromrészes költeményben érzékelteti a magyar futball jelképértékű eredményeit és a nyomukba lépő csalódást. Volt, aki már a sikerek évadán, az 1953-as londoni 6-3 nyomán is józanságra intette örömmámorban úszó nemzetünket, például Csanádi Imre két szép epigrammával próbálta hűteni az eget verő lelkesedést.

A fociőrültek táborát gazdagította Rejtő Jenő is. Amikor második feleségét, Magdát 1937-ben itáliai nászútra vitte, a mézesheteket meg kellett szakítani, mert Rejtő a Torinóban rendezett Olaszország–Magyarország (2-0) futballmeccsről tudósított a Pesti Naplónak – Sárosi bordarepedést szenvedett.

Mándy Iván élete és művészete is egybeforrt a focival. Írói sorsát is a kispadra ültetett tartalékosok vagy a véglegesen kiállított futballisták helyzetével tudta jellemezni. A Régi idők focijának forgatókönyvírójaként is jegyzett író egyben az első magyar focikönyv, A pálya szélén szerzője. Regényét a párizsi Irodalmi Újság Ottlik Géza kultikus fő művével, az Iskola a határonnal emlegette együtt.

NB I-es költőink közül Kormos István vitte legtöbbre a pályán. Hírlett róla, hogy tizennyolc évesen a Fradi ifjúsági első csapatában játszott, sőt egyszer a felnőtt Fradi I-ben is magára ölthette a zöld-fehér mezt, csak aztán jött a háború, a bajnokságot felfüggesztették, s a játékosokat a frontra vezényelték. Egyik írótársa elhatározta, hogy utánanéz a negyvenes évek első felének sportsajtójában, hogyan is írtak Kormosról, amikor a Fradi első csapatában játszott. Az eredmény: egy lehangoló sporttörténeti tény. A mérkőzést a Ferencváros elvesztette, az összefoglalóban ez volt olvasható: „A csatársor kerékkötője a fiatal Kormos volt.”

Az irodalmi tabella abszolút győztese Esterházy Péter. Ő az a magyar író, aki mindenkit lefut a pályán. Ősi, futballista családból származik, jól tudja, „futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam. Negyedosztályú futballista.” Nála a futballból – bár tagadja – létmagyarázat születik. E. P. a Süddeutsche Zeitung felkérésére írta meg az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvét, amely a 2006-os németországi foci-vb-re időzítve jelent meg, de korántsem csak a fociról szól. Az Aranycsapatról, a 6-3-ról így ír:



„Puskásék nemcsak a »hatalom emberei« voltak, hanem a »mieink « is. Ennek volt egy rövid távú összetevője és egy, úgy mondanám, historikus. Szóval lehet, hogy itt most minden a kommunistáké, lehet, hogy a diktatúra rémült dermedtségében egy szót sem lehet szólni – de bármikor kimehetek a Népstadionba, és egyrészt kiabálhatok, ahogy a torkomon kifér, másrészt és főként: nyerhetek, azaz szabad vagyok, másfél órára szabad és nagy, és jöhetnek ide franciák, angolok, nagy nemzetek, bárki: nyerünk… És ez a magyar szívnek új volt. Mert mi úgy ismerjük, vagyis úgy gondoljuk el a történelmünket, mint permanens vereséget… A magyarhoz úgy tartozik hozzá a vereség, mint kutyához a bolha. Akinek valami sikerül, az már gyanús. Ott nyilván van valami kéz kezet mos a Habsburgokkal (hogy családian személyes legyek)… És akkor hirtelen, a legnagyobb sötétség közepette kiderül, hogy mégiscsak győztesek vagyunk, vita nélkül a legjobbak a világon. És Puskás a népmesék királyfija, aki helyettünk is megtesz mindent, amit lehet, és még annál is többet.”



Nem véletlen, hogy Esterházy a magyar íróválogatottba is bekerült. A Kukorelly Endre nevéhez fűződő, világklasszisokat felvonultató csapat ötlete 1995 őszén Dél-Franciaországban született, egy Die nevű kisváros irodalmi rendezvényén, ahol a szervező megkérdezte Kukorellyt, volna-e kedve kosarazni a hazaiak ellen a nemzetközi csapatban. Mire ő azt válaszolta, hogy inkább focizna, és hívják meg jövőre a magyar íróválogatottat – ami akkor még nem is létezett. Aztán a következő évben odaautóztak, és 10-2-re lezúzták a Rest of the Worldöt. Pályára lépett Esterházy Péter, Farkas Zsolt, Garaczi László, Kukorelly Endre, Zeke Gyula, az ellenfelet erősítette Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov.



„Jó, az élet persze nem karnevál. De hogy csak ennyi volna, amennyit látunk, tét nélküli edzőmeccsek saras, szürke külvárosi edzőpályákon – hát ez se igaz! Hogy ennél több van bennünk. Ne tévesszen meg, fiam, hogy olvad a hó, maszatos a környék, bokáig ér a sár, ha meg kiszárad, mindent belep a por – mindannyiunkban van egy darab Brazília, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az ún. kontinentális éghajlatban.”
(E. P.: Utazás a tizenhatos mélyére)



(A cikk alapjául a Molnár C. Pál Műterem-Múzeum Futball és irodalom című előadásán elhangzottak szolgáltak.)