Az én képernyőm: Apám, a fenevad

A diktátornak három gyermeke született. Első fia, a grúz feleségtől született Jakov 36 évig tartó életében rengeteget szenvedett apja ridegségétől, lenéző gúnyolódásától, aki nem tartotta sokra a fiát, egyszer azt mondta róla, hogy csak egy „közönséges suszter”. A fiú már fiatalon öngyilkosságot kísérelt meg, de elvétette a szívét. Sztálin így kommentálta: „Hoppá, nem talált.” Jakov a háború alatt fogságba esett. A németek felajánlották, hogy kicserélik a szovjet táborban lévő von Paulus tábornagyra. Az apa ezt válaszolta: „Marsallt nem cserélünk közkatonára.” Ezzel megint nőtt az érte rajongó egyszerű emberek szemében, akik persze nem sejtették, hogy a generalisszimusz egyáltalán nem szerette a fiát. Sőt még az is jól jött az imidzsének, hogy a fia meghalt a fogságban – nekirohant az árammal feltöltött kerítésnek.

A kisebbik fiú, Vaszilij már 25 évesen a légierő altábornagya lett. Züllött alkoholista, számos balkézről való gyerekkel. Ő is nehezen emésztette meg, hogy nem szereti az apja. Negyvenes évei elején átvedelte magát a másvilágra. (Egyik fia ma nagyapja jó hírének visszaállításáért harcol. Nem kevés támogatóval…)

Szvetlana Vaszilij húga volt, Nagyezsda Allulijeva gyermeke, aki valamikor még talán vissza tudta fogni a férjében egyre növekvő fenevadat – s amikor már nem, agyonlőtte magát. (Egyes feltételezések szerint az öngyilkos pisztolyt Berija fogta.) A hatévesen árván maradt kislányt eleinte szerette az apja, elnézően bánt vele. A bajok ott kezdődtek, amikor felcseperedvén próbálta a saját életét élni. Tizenhét évesen szerelmes lett a nála öt évvel idősebb filmrendező-íróba, Alekszej Kaplerbe. De Sztálin nem fogadta el a fiatalembert, bohém művésznek tartotta. Ráadásul zsidó volt, amit az antiszemita diktátor végképp nem tudott lenyelni. De megtalálta a megoldást: tíz évre Szibériába száműzte a fiatalembert.

Első szerelmének balsorsát Szvetlana soha sem bocsátotta meg. Kétszer ment férjhez, az első, hamar véget ért házasság után apja hozzákényszerítette a kultúrpápa Zsdanov fiához. Később elváltak. Két gyereke született, akiket kamaszkorukban hagyott el, amikor 1967-ben Indián keresztül disszidált. Úgy látszik, addigra lett elege. Akkor már ismerte, hogy mit tett az apja, hiszen a hatvanas évek elején – egészen Hruscsov bukásáig – nyíltabban lehetett beszélni a diktátor bűneiről. Így azt is tudta, hogy kivégeztette Szvetlana anyjának egész rokonságát, mint ahogyan fiatalkori grúziai életének valamennyi tanúját.

Nyugaton persze hatalmas csinnadrattával fogadták. A nem túl okos nő nemigen tudott megbirkózni az éhes sajtóval. Írt egy könyvet, amivel utóbb rengeteget keresett. Amerikába költözött, férjhez ment, szült egy kislányt, majd megint elvált. Aztán 1984-ben hazatért Moszkvába, most meg ott fogadták csinnadrattával. Két év múlva visszament. Végül semmi pénze nem maradt, egy szerény amerikai öregotthonban halt meg 2011-ben. Bolyongott a világban, próbált Svájcban, Angliában, az USA-ban élni. Sehol sem lelt nyugalomra. Pedig nem bántották: a vihar belül dúlt. Megtagadta apját, de kissé felemásan, s ahogy öregedett, egyre inkább Berijára tolta a felelősséget. Egyszer azt mondta: az apámnak nevezett fenevad lelkén húszmillió ember halála szárad. Máskor meg azt: hagyjanak már békén Sztálinnal, voltak nála rosszabbak is.

A dokumentumfilmben hisztérikusan kiabál a riporterrel. Azt akarta, ne Sztálin lányát lássák benne. De hát ez lehetetlen kívánság. Apja rettenetes árnyéka a világ végén is utolérte. Nehéz megtagadni a szánalmat tőle.