Csónakból mérte fel a tájat

A természetkedvelő ember szemével nézve talán a júniusi határ a legszebb. A búza, az árpa is díszlik, a tengeri, a napraforgó térdig ér, de nem árnyékolja be még teljesen a földet, s a hegyeket sem takarja, melyek – miután a Bodrogköz északkeleti sarkában járunk – egészen közelről kéklenek. Gyönyörű vidék, nem csoda, hogy vendéglátónk, Batár Mikós, a csaknem kétezer hektáron gazdálkodó kft. ügyvezetője és társtulajdonosa egy csapásra beleszeretett. – Receptre kezdtem még a hőskorban errefelé földeket vásárolni – mondja, miközben megállítja a terepjáróját egy búzatábla mellett.

Van vagy ötven hektár, s az enyhe szélben úgy hullámzik, mint egy zöldessárga tenger, millió kalász ringatózik. Mellette még nagyobb tábla, a nyílegyenes kukoricasoroknak csak sejteni a végét. Az árkokban víz csillog, de a sorok közt egyetlen cseppet sem látni, mert elnyeli a föld, ami itt is szenvedett a csapadékhiánytól az elmúlt években. S nemcsak a csapadékhiány jelentett gondot, legalább annyi fejtörést okozott a légköri aszály is: akadtak helyek, ahol megperzselődött a növény. Arra az esztendőre nem szívesen emlékszik a gazda: csupán 4,5 tonnát termett hektáronként a kukorica, szemben az előző év 8,5 tonnájával. A homokon borzasztó gyenge, 2 tonnás volt a termés. Az a szerencséjük, hogy rendelkeznek egészen jó aljföldekkel is, ahol – hála gondos vízgazdálkodásuknak – tizenkét tonnát is hozott egy-egy hektár, megmentve ezzel a gazdaságot a katasztrófától. Így a 2015-ös aszályban is lett 116 milliós nyereségük, alig elmaradva a korábbi 120-tól. Igaz, a befektetés sem csekély: az elmúlt fél évtizedben például csak gépekre több mint egymilliárd forintot fordítottak.

A nagyjából húsz éve tervszerűen épített gazdaság alapjában növénytermesztéssel foglalkozik. A birtokon most 400 hektár őszi búza díszlik, a többi tavaszi vetés: kukorica 1100, napraforgó 330 hektár. A korábbi repce helyett már szóját termelnek, az idén 120 hektáron. Van még tizenöt hektár lucerna és tíz hektár zabos here is, s hogy a birtoknak „hangja” is legyen, tartanak egy 320 anyát számláló juhászatot.

No és húsz szürkemarhát, akik érkezésünkkor úgy jöttek üdvözölni bennünket a telepi karámhoz, mint régi barátokat szokás. Impozáns, szeretni való jószágok, Batár Miklós is szerelemből, nem pedig üzleti okokból tartja őket, hiszen amíg például egy hústípusú charolais-t 680 forintos áron vesznek meg, a felhizlalt magyar szürke bikaborjak kilójáért csupán 380 forintot adnak – miközben kétszer annyi takarmányból dupla idő alatt ér el ugyanannyi súlygyarapodást.

Házigazdánk annak idején mezőgazdasági technikumot végzett, de a birtok anyagi alapjait egy teljesen más üzletágban teremtette elő.

– Az iskola után majd’ két évtizedet egy építőipari szállítóvállalatnál töltöttem el, majd a rendszerváltoztatást követő évben egyik jó barátommal, aki ma is az üzlettársam, cementszállító céget alapítottunk Vácon – meséli. – A B. M. Transz szépen fejlődött, de ennek meg is fizettem az árát. Elkapott a mai szóval élve menedzserbetegség, s az orvosom azt tanácsolta: ha el akarom kerülni a nagyobb bajt, havonta legalább egy hétre vonuljak el valami nyugalmasabb vidékre, de még a telefont se vigyem magammal.

Így történt. Szenvedélyes horgászként és a Tisza megszállottjaként Tuzsérnál csónakba ült, és napokig csorgott lefelé, hogy aztán vi szatérjen a kiindulási ponthoz. A folyó másik oldalán, Révleányvárnál vett egy parasztházat menedékhelynek. A szállítóvállalkozás továbbra is remekül működött, tulajdonosai pedig a több lábon állás jegyében elkezdtek a Bodrogköz szlovák határhoz közeli sarkában földeket vásárolni. Bár a váciak meg a szállítmányozó szakma nem igazán értették, mi ez a „bolondéria”, Batár Miklós tudta: ha jól bánnak vele, a föld meghálálja a gondoskodást, és persze befektetésnek sem utolsó. Ma is áldja az eszét, hogy az akkori pénzt nem herdálta el, hanem a földre fordította.