Hevesi Tamás: Nem eladó a szabadságom

– Bevallom: amikor készültem erre a beszélgetésre, folyamatosan nőtt bennem az irigység. Merthogy gyerekkora óta bármibe fogott, abban tehetségesnek és sikeresnek bizonyult. Annyi minden lehetett volna – miért éppen a könnyűzene és a futball mellett cövekelt le?

– Gyulán szép polgári családban nevelkedtem. Mondhatni, beleszülettem a zenébe. Anyai nagyszüleim és két lányuk a háború idején, a kék tintapapírral elsötétített ablakú házban esténként azzal ütötték el az időt, hogy négy szólamban énekeltek. A jogász édesapám imádott tangóharmonikázni. Szüleim a muzikalitásomat felismerve a helyi zenei általános iskolába írattak be, a város túlsó felére. Eleinte dühöngtem a félórányi járás miatt, de hamar megtaláltam a módját, hogyan szórakoztassam magam. Izgága, örökmozgó gyerekként minden sportág érdekelt, szertornáztam, kézilabdáztam, de legkomolyabban az atlétika keltette fel az érdeklődésemet, versenyekre jártam, nagy jövőt jósoltak nekem. Szóval iskolába menet versenyt futottam a gyanútlan járókelőkkel, közben kommentátorként magamban közvetítettem a futamot. Mellkast bedobva, lihegve értem el a sarokig, ahol az „igen, megcsináltam!” kitörésemet hallva sokan őrültnek néztek...

– Aztán kifújta magát, és higgadtan besétált a zeneiskolába szolfézsórára...

– Így történt. Beleszerettem a komolyzenébe. Viszont sokáig kerestem a hangszeremet. Nagyapám megtanított lúdtollal citerázni, amikor a népzene kezdett érdekelni. A hegedű valahogy nem jött be, a brácsa után egy darabig a nagybőgőnél cövekeltem le, cipeltem a vonaton a fellépésekre, amikor a Békés Bandában húztam. Nehéz lesz cáfolni a megalománia vádját, ha elárulom: sokáig a robusztus vadászkürt ejtett rabul, amit rajtam kívül senki se választott, holott a külseje ellenére meglepően lágy hangokra képes. A gitár csak mindezek után következett, amikor a bátyám márkás darabján próbálkoztam, sikerrel.

– Mikor lépett be az életébe a könnyűzene?

– Óriási LGT-rajongóként éltem-haltam Presserért. Tizennégy évesen már saját dalokat írtam, például a Jeremy címűt épp akkortájban egy reménytelen szerelem ihlette. A nagy slágerek mindig végletes érzelmekből születnek. Gyula legszebb lányát a fél város ostromolta, nálam sanszosabb fiúk keresték a kegyeit. Vagyis nekem valami egyedivel kellett előrukkolnom, hogy felfigyeljen rám. Egy nyári este szerenádot adtam a társasházuk előtt: vadászkürtön Csajkovszkij Régi francia dalát játszottam. Sorra csukódtak be az ablakok. Egy idős hölgy megkérdezte, ez mégis kinek szól?! Megmondtam a lány nevét. Mire ő: a nagymamája vagyok, Beáék a Balatonnál nyaralnak. Letörve hazaindultam. Útközben a kertmoziban épp a Jeremy című amerikai szerelmes film kezdődött, beültem vadászkürtöstől. Számtalan párhuzamra ismertem a filmben a főhős és magam közt, s végül a látott meg a saját vívódásaimat összerakva megírtam a dalt – ami sok évvel később a Névtelen Nulla zenekarunk egyik legsikeresebb dala lett. Sosem utánoztam senkit, mindig éreztem magamban az igényt és a kreativitást, hogy egyedi legyek. Sokan a dalaink ötletességére, humorára figyeltek fel, például a Rabdalban a vádirat írógépszólóval kapott hangot, a Gondolatok Indiáról című dalba pedig beépítettem egy „behangolt” Rakéta porszívó búgó hangját furulyakísérettel mint keleties elemet.

– Elképzelem nézőként koncerten ezt a meghökkentő színpadképet!

– Sosem állt távol tőlem a színpad. Az atlétikai pályafutásomtól végül is a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom–dráma szaka távolított el: egész egyszerűen ott nem tudtam rendszeresen, profi módon készülni a versenyekre, s közben egyre jobban elmélyült a színjátszás iránti érdeklődésem. Az érettségim évében 1468-an jelentkeztünk a színművészeti főiskola 20 helyére, én – a felvételi bizottság tipródása után – végül a 21. helyen végeztem. Huszti Péter azt mondta nekem: roppant tehetségesnek tart, de jöjjek vissza a következő évben, és akarjam sokkal jobban. Akkor bánatomban, megrögzött absztinensként, egyetlen üveg sörtől jól berúgtam az első kocsmában, de kijózanodva beismertem magamnak: pontosan ráérzett arra, hogy engem valóban sok minden más is érdekel. Nem jelentkeztem többet. Színészként elvesztettem volna a szabadságomat, hiszen a darab megköt, a rendező diktál. Márpedig én világéletemben azt szerettem, amit lehet, és nem azt, amit kell. A szabadságom nem eladó, így boldog az életem.

– Hogy tudott az egyre zsúfoltabb életébe befurakodni még a foci is?!

– Ez a szerelem egész életemben végigkísér. Komolyra 17 éves koromban fordult, akkor debütáltam a Gyula SE NB II-es csapatában. 1983-ban – akkor már Szegedre költözött az egész zenekar, és kántorként kerestem a kenyerem – a csapatom Moszkvában megnyerte a nemzetközi tornát, és engem a legjobb középpályásnak választott a külföldi szakemberekből álló zsűri.

– Miért hagyta abba a játékot?

– Egyszer csak a zene a foci fölé nőtt. A zenekar egyre sikeresebb lett, Budapestre költöztünk. De most is futballozom kis- és nagypályán egyaránt, emellett alsóbb osztályokban négy csapatot edzek. A zenéből élek, ez jelenti az életemet, a foci pedig a hivatásom. Egyik nélkül se tudnám elképzelni magam.

– Cukorbetegként nem túl kockázatos ez a feszített életmód?

– Igaz, hogy 31 éve I. típusú diabéteszes beteg vagyok, és eddig 270 ezerszer szúrtam meg magam, de egészségesebben élek, mint a legtöbb egészséges ember. Figyelek magamra, az étkezéstől a mozgásig, naponta tízszer mérek, inzulint adagolok, vagyis folyamatos önkontroll alatt vagyok. Nem győzöm hangsúlyozni a sorstársaimnak: fizikai aktivitással többet tehetünk magunkért, mint az inzulinnal. A saját bőrömön tapasztaltam: amikor a Nagy duett próbái miatt nem jutott időm heteken át focizni, sokszor küzdöttem a magas cukorértékek miatti rosszulléttel a színfalak mögött, titokban. Mindenben alázattal dolgozó, de rendkívül ambiciózus vagyok. A magyar cukorbetegek futsal (kispályás) válogatottját is edzem, a diabéteszesek számára rendezett Európa-bajnokságokról eddig két ezüst- és egy aranyérmet hoztunk el – június végén megyünk Szarajevóba az újabbért. A Fradinál meg anno elszántan kijártam: adjanak pályát és öltözőt, hogy saját erőből megalapíthassam a női labdarúgócsapatát.

– Ezek szerint fradista.

– Igen, annak dacára, hogy gyerekkoromban az édesapám gombfociban mindig a Vasast osztotta rám, a bátyámnak jutottak a zöld-fehérek. Sokat elárul a fanatizmusomról és a maximalizmusomról, hogy mai napig őrzöm a 168 gombfocicsapatomat, minden játékos nevét ismerem. Az összes Európa-, világ-, magyar bajnoki és kupameccset lejátszottam, stószokban állnak a füzetek, amikben vezettem mindent: a gólszerzőket, a helyzeteket, még a nézőszámot is. A padlóra fekete filctollal megrajzolt pálya menti reklámfelületet a hitelesség kedvéért Colinos fogkrémesdobozokból raktam ki, az esetleges ellenszélről pedig édesanyám elromlott, csak hideg levegőt fújó hajszárítója gondoskodott.

– És kinek szurkol a franciaországi Eb-n?

– Mint minden hazánkfia, szorítok a magyaroknak, hogy minél tovább meneteljenek. Egyébként világviszonylatban abszolút brazildrukker vagyok, Európában pedig a spanyol bajnokságot tartom a legnívósabbnak. Vagyis a latin futball tetszik, ahol a briliáns technikai tudás elképesztő kreativitással és egyéni intelligenciával párosul. Ahol a futball az életüket jelenti, mint a vallás.

Névjegy
HEVESI TAMÁS Gyulán született. Középiskolai tanulmányait szülővárosában és Szentesen végezte. 1980 emlékezetes év: atlétikában aranyjelvényes sportoló, több országos verseny dobogósa, egyéniben és csapatban, továbbá megszületett a Névtelen Nulla zenekar, amellyel tehetségkutatókat nyertek, országos sikereket értek el. Fiatalkorában focizott, később futballedzői diplomát szerzett. Élete luxusának az utazást tartja; végiggitározta és -énekelte a világot, kb. száz országban megfordult, összesen 6,5 évet élt Ausztráliában. Hazatérése óta több albuma jelent meg, Sydney felé című dala a Magyar Olimpiai Csapat hivatalos indulója lett.