Piros Ildikó: Még a falakat is arrébb tolnám

– Hát mégsem fekete a haja?

– Tudom, mire gondol. Fekete parókában tűnök fel Ákos Ugyanúgy című videoklipjében. A történet egy ikerpárra épül, én vagyok az időskori karakterük, képileg megkétszerezve, aki visszaemlékezik a múltbéli szerelemre. Hogyan kerültem bele? Ákos a Kossuth-díjasok fogadásán elkérte a telefonszámomat. És legnagyobb meglepetésemre egyszer csak felhívott és invitált a szereplésre. Kíváncsi ember vagyok, minden új dolog érdekel. Azonnal igent mondtam. Nem kérdeztem rá a részletekre, ez a fekete haj is csak a forgatáson derült ki. Örülök, hogy a rajongók elfogadtak. (Ilyeneket írnak a neten: „Piros Ildi gyönyörű, mint mindig!” – B. T.) Máskülönben a televíziós munkáim során többször kibújhattam a szőkeségből, Fejes Endre Élő Klára című tv-játékában cigánylányt játszottam, a Szonettek fekete hölgyében Shakespeare titokzatos múzsája, Dark Lady lehettem, színpadon pedig a Csillagok Buffalóban című komédiája egyik jelenetében viseltem fekete parókát. A színész élvezettel maszkol, boldog, ha megmutathatja a színeit.

– Meglepődött, hogy a POSZT díszvendége lett?

– Ez felér egy kitüntetéssel. Azért, mert a játszótársaim szavazták meg, ki legyen a díszvendég. A döntés előtt sok vita is volt, nyilván több név szóba került. Nem tudom, mit kell ilyen helyzetben csinálni, de én „megnyitóbeszédet” is írtam. Június 10-én a Momentán Társulat Főhős című, rögtönzésre épülő produkciójának főszereplője leszek, majd 13-án este Szabó Magdát idézem meg a velem történő egyórás beszélgetés során, itt lesz egy „képes” meglepetés is.

– Az Abigél miatt fontos önnek az írónő?

– Nem csak azért. Illés Endrénél találkoztam először vele 1972-ben. A róla szóló visszaemlékezésemnek a Találkozások címet adtam, sok mindenről szót ejtek benne a szülővárosomtól, Kecskeméttől kezdve a legkedvesebb szerepeimig bezárólag, és természetesen tőle is idézek gondolatokat. Jövőre lenne százéves, épp most adtam be egy pályázatot az NKA-hoz, szeretnék egy róla szóló estet bemutatni. Abban a szerencsében volt részem, hogy az Akadémián én is köszönthettem a kilencvenedik születésnapján. Akkor még nem gondoltuk, hogy három héttel utána Huszti Péterrel együtt a temetésén emlékezünk rá a rádiós közvetítőkocsiban. Szeretném a szellemi örökségét továbbvinni.

– Azt hallom, most Petőfi Sándor lesz...

– Miller Lajos készül bemutatni a Kacsóh Pongrác-féle János vitézt a kisnánai várrom szabadtéri színpadán, és megkérdezte tőlem, mit szólok az ötletéhez. Hangosan felkiáltottam: „Én vagyok Petőfi Sándor!” Mármint a mesélő, fejemben van a teljes szöveg. Mivel a daljáték és az elbeszélő költemény némileg különbözik, ezért bizonyos dramaturgiai feladatokat rám bízott a rendező. Egy trónuson ülve beszélek majd, a ruhám is különleges lesz. És hát nagyszerű operaénekesek lesznek a darabban, alig várom a próbákat.

– Petőfit, a mesélőt egy nő személyesíti meg. Nem furcsa?

– Erre nem is gondoltam. Szerintem mindegy, hogy férfi vagy nő mondja a prózai részeket. Amúgy pedig Iluska már nem lehetek, a boszorkány alakját meg kihúztuk a darabból, azt nem is biztos, hogy vállaltam volna.

– Nem örülne jobban, ha nagyívű produkciókat kellene a vállán cipelnie?

– A Madách Színházban eltöltött 37 évem alatt Ádám Ottó rendező-igazgató pontosan tudta, hogy a vezetőszínészeknél évadonként egy-két magasugrás lehetséges. Akkor ezt bírtam, de ma nem vágynék rá. Hetvennégy főszereppel a hátam mögött semmiféle hiányérzetem nincs. Elfogytak azok a darabok, melyekben játszhatnék. Szépen lecsengett a színházi életem intenzív időszaka. Nekem az nem tetszik, ha valaki öregkorában is fel akarja dobni a lábát az orráig. Gondolkodó, kreatív emberként állandóan mocorgok, keresem azokat a másfajta kihívásokat, melyekben részt vehetek. Ha felfedezem a játék lehetőségét, akkor a legextrémebb feladatokba is belevágok.

– Manapság keveset játszik színházban. Azért este hétkor jelez a biológiai órája?

– Persze. A színész másként nem tud működni. De nekem nem feltétlenül kell a rivalda, mindennap történik velem valami. Ha mégsem, akkor teszek érte. Még a falakat is arrébb tolnám, mintsem tétlenül üldögéljek. Nyughatatlan természet vagyok, állandóan készülök, utánaolvasok dolgoknak. Nehéz engem elviselni, remélem, Huszti Péternek a következő 43 évre is lesz még türelme velem szemben.

– Ildikóról tudom, hogy rendmániás. Minden díszpárna vigyázzba áll otthon?

– Ez már betegség. Egyébként Péter sem különb, és más kollégákról is tudjuk, hogy ilyenek. Valószínűleg onnan eredhet, hogy a színpadon mindennek rendben kell lennie, és ez visszahat a civil életünkre is. Feleki Kamill mesélte, hogy ha az előadáson egy darab papírnak le kell esnie, akkor annak minden este centiről centire ugyanoda kell esnie.

– Ez is a játék része.

– Ami a színházon kívül is fontos. Az unokáimmal is a játékra helyezzük a hangsúlyt. A két hétéves, Janka és Buda már a tekintetemből tudja, hogy valamit kitaláltam nekik. A fiúval simán focizok, s a kedvéért megtanultam az összes autóversenyző nevét. Másabb a kislány, őt a lovak érdeklik, lovagolni jár. Ha nálunk van, beteszünk egy zenét, táncol rá és a végén eredményt hirdetünk. A harmadik unokánk már 15 éves, komoly gimnazista. Nagyon kell az ilyesfajta nemes játék. Ezt megtapasztaltam a Magyar Táncművészeti Főiskolán is, ahol 14 évig tanítottam a balettnövendékeket. Élvezettel mentek bele mindenféle színészi játékba. Nemrég búcsút mondtam a katedrának, de az unokák miatt nem érzem hiányát.

– Több ideje jut a barátokra is?

– Sajnos sokan elmentek már közülük. De velem vannak! Mondják, mindenki addig él, amíg őrzi őket az emlékezet. Érdekes, régebben főleg írókkal, irodalmárokkal jártunk egy társaságba, az utóbbi nyolc-tíz évben pedig orvosokkal, jogászokkal. Tízen vagyunk titkos szövetségben, mindig máshol találkozunk, a vacsorát a vendéglátó ház asszonya készíti. Persze nem az étkezés a lényeg, hanem az utána következő szellemi játék. Mindenki elmeséli az aktuális olvasmányélményét, amit mellékletekkel együtt egy nagyméretű naplóban rögzítünk. Érdekes kordokumentum lesz, ha majd sok-sok év múlva visszanézzük.

– Színész kollégákkal sosem jártak össze?

– Pályánk kezdetén, az 1960-as évek végén volt egy csapatunk. Minden gyönyörűség akkor történt velünk, színházban és magánéletben egyaránt. Szomorú tény, hogy közülük sokan fiatalon meghaltak, például Tímár Béla és Kalocsai Miklós. Mondhatni, árván maradtunk. Természetesen néhányan máskor is leültünk beszélgetni, de aztán valahogy elváltak az útjaink. Idős korban pedig nagyon nehéz új barátokat találni. Az egyívásúak közé ritkán kerülnek be fiatalok.

– Egyébként megnézi őket a színházban?

– Hogyne! A POSZT előadásaira is kíváncsi vagyok. Amit megnézek, azok az erkölcsről, az emberi tartásról szólnak. Ahogy látom a programot, visszafordult a színházi világ a nemes és humánus történetekhez. De nem csak a klasszikusok érdekelnek, hanem a modern adaptációk is. Szerintem egy dolgot nem visel el a színház: a trágárságot. Mi szükség van Shakespeare-t utcaszint alá vinni? Volt már, hogy kis híján otthagytam egy előadást, de a kollégáim iránti tiszteletből nem tettem meg. Én Szabó Magda mondásához tartom magam: „Őrizzétek a magyar nyelvet, különben Isten ledob a tenyeréről”.

– A régi Madách Színház legkiemelkedőbb produkciói mára legendává váltak. Büszke rá, hogy ennek részese?

– Az egész öregkori sikerünk annak tudható be, hogy igyekeztünk minden feladatunkat maximálisan és hitelesen megoldani. Hajdani színpadi és filmes alakításainkat bármikor, bármilyen helyzetben felvállalhatjuk.

– Mikor járt utoljára a Madáchban?

– Huszti Péterrel ellentétben én a 2007-es eljövetelünk óta is voltam már bent. Sok barátom maradt ott, őket néha meglátogatom. Nem hatódom meg attól, hogy a valamikori öltözőm ajtaján még ki van írva a nevem, a jelmezeimet pedig külön szekrényben őrzik. Egy előadás kapcsán ma már az izgat, hogy szeretnék-e benne lenni vagy sem. Márpedig az utóbbi időkben – egy újvidéki előadást leszámítva – sehol nem volt olyan produkció, amiért fájt volna a szívem. A Peer Gynt-ben Nagy Görbe mondja: „Kerülj kívül!” Milyen igaz: vannak az életben helyzetek, amikor tényleg ezt kell tenni. Én megtanultam kívül kerülni.

– Az előfordul-e, hogy annak örül, ha valamiből kimarad?

– Nem jut eszembe, mert ha valami nincs kedvemre, abba nem megyek bele. Most kaptam egy filmes felkérést, de nemet mondtam. Vannak döntéseim, melyeket nem másítok meg. Hátrafelé nem lépek! Édesanyám 72 évesen költözött el Kecskemétről Szegedre. Ott sírtunk a várostáblánál, s azt mondta a három lányának: „Ne nézzetek hátra!” Amit már megcsináltam, azzal nem foglalkozom. Persze az az út, amelyen kezdettől fogva haladok, most sem szeretnék letérni. De nem a múltamból akarok élni.

– Tudnánk olyan külföldi és hazai színészeket említeni, akik életük utolsó szakaszát azzal turnézzák végig, hogy mit csináltak korábban...

– Így van, de neveket nem mondunk! Engem csak a ma és a holnap érdekel. Nagyon sok munka és áldozathozatal van abban, hogy a szakma és a közönség szemében a férjemmel együtt hitelesek tudtunk maradni. De ezt soha nem fordítottuk a javunkra. Ön is megtapasztalta már, hogy mi a civil életben sosem szerepelünk. Csak a színpadon vagyunk színészek. Nyilván ezért ragaszkodnak hozzánk a barátaink is. Egyébként bármerre megyünk, mindenhol érezzük az emberek szeretetét.

– Husztival összeforrt az élete. A Szabad Földnek egyszer úgy jellemezte a kapcsolatukat: „sok mindenben egyre gondolunk, és ma már egyről is álmodunk”.

– Igen? Ez tényleg így van.

– Amikor 2012-ben megkapta a Kossuth-díjat, nem érezte úgy, hogy adhatták volna korábban is?

– Érdekes, ezt más is mondta. Nekem nem jutott eszembe. Soha nem figyeltem, ki kapja, ki nem kapja. Szabó Magdával együtt én is azt vallom, hogy a tenyerén hordozott az Isten. Márpedig aki ilyen szerencsés, az nem lehet irigy ember. A sors úgyis teszi a dolgát: ad és elvesz. Péterrel szinte egyszerre vesztettük el az édesanyánkat, ő 2009-ben én 2010-ben. És 2009-ben két unokánk született! Amikor 2012-ben átvettem a Kossuth-díjat, nem tudott eljönni a nagyobb fiam, mert aznap délben meghalt az édesapja. Gondolhatja, milyen érzések kavarogtak bennem. Sokszor éltem át efféle kettősséget. Premierek előtt nem egyszer voltak betegek a gyerekeink, de mindebből senki nem vehetett észre semmit.

– Ha a színész átlépi a művészbejáró küszöbét, kívül hagyja a privát életét.

– Korábban én is így gondoltam. De történt valami, amit soha nem bocsátok meg magamnak. Máig furdal a lelkiismeret, hogy amikor az édesanyám meghalt, nem mondtam le az előadásaimat. Rohannom kellett volna hozzá a szegedi kórházba és fogni a kezét. Pesten tanítottam, majd Sopronban játszottuk négy napon át Arthur Miller Édes fiaim című darabját. Végig rossz érzéseim voltak, majdnem elájultam a színpadon. Egész nap be volt kapcsolva a telefonom, pontosan azért, hogy bármikor el tudjanak érni. Azon az éjszakán viszont épp az ellenkezőjét tettem, lenémítottam a készüléket. Végig azt álmodtam, hogy édesanyámmal repülök, repít bennünket a szél. Nyilván nem volt véletlen!... Hajnali kelő vagyok, mégis fél kilenckor ébredtem fel. Kétségbe esve láttam, hogy a telefon kijelzője sötét. Bekapcsoltam, és várt egy üzenet. Hajnali fél háromkor küldte a húgom: „Mama elment.” Igaz volt az álom! Anyu akkor hagyott itt bennünket, amikor velem repült a soproni erdők fölött. Biztosan az ő „keze” volt abban is, hogy a telefonom ne legyen bekapcsolva.

– Fejezzük be vidámabb dolgokkal. Nyáron szokott pihenni?

– Mindig nyaraltunk valahol. Nemrég a Csorba-tónál jártunk, nosztalgiáztunk egy kicsit, emlékeket kerestünk. Ugyanis családunk anyai ágon felvidéki származású. Szépapám Selmecbánya mellett volt egy opálbánya igazgatója. Huszonkét éven keresztül jártak hozzá a világ minden részéből kereskedők. Valamikor 1900-ban kiterítette maga elé Nagy-Magyarország térképét és körzővel kijelölte annak mértani középpontját. Így került Kecskemétre. Régi vágyunk teljesült azzal is, hogy pár napra elmentünk Taorminába. Néztük az Etnát és a tengert. Idén nem tervezünk nagyobb utat, az unokákkal töltjük a nyarat a présházunkban. Az is nagy boldogság, ha vihetjük a hátunkon őket! Előbb azonban még Pécs. Nekem a fesztivál lesz az igazi művészet és kikapcsolódás együtt.