Több mint turmixgép

A színház valóban társadalomalakító erő lehet, segíthet kibeszélni a problémákat – ebben bí zik a pesti Katona József Színház társulata. Olyan települést kerestek, amelynek lakói rászorulnak a segítségükre.

Az Autonómia Alapítvány hozta össze őket a szúcsiakkal – tudjuk meg Végh Ildikó dramaturgtól. Vági Eszter színházpedagógussal minden csütörtökön foglalkozásokra hívják Egercsehi iskolásait és a Szúcs-bányatelepen szegregátumban élő gyerekeket.

Egy ilyen délutánon látogattuk meg őket a hajdani iskolából kialakított, civil pályázatból rendbe hozott közösségi házban.

– Ha egy térben vagyunk, nincs kérdés, nem méricskéljük egymást, nincs előítélet, ami a közös játékot akadályozná. Szorongás korábban is csak a felnőttekben merült fel, a gyerekekben sosem – mondja Ildikó.

Beszélgettek az iskolásokkal, ki hogyan képzeli az életét tíz év múlva. A kisebbek fantáziája még szárnyalt, de kiderült, a 7-8. osztályosok már szembesülnek a realitással, látják, hová születtek, s mire vihetik. Lassan két óra, az udvaron hamarosan játékba kezdenek a kicsikkel.

– Turmixgép! – kiáltja Ildikó, s a körben álló gyerekek már tudják, hogy ilyenkor forogni kell. – Ha azt hallod, egyiptomi fáraó, akkor eldobhatod magad, és a két kis rabnő legyezget – szól a következő instrukció. Később jön a kenyérpirító, amelyben ugrálnak a kenyérszeletek, majd egy viking hajó kerül képbe.

De több ez, mint játék! A civil program a közösségépítést szolgálja, és kapukat nyitna az elszigeteltségben élő, zömében roma diákok előtt. Az Eltáv megálmodói szerint a társadalmi törésvonal két szélén állókat próbálják közelebb hozni egymáshoz. Időnként színészek is érkeznek velük, s bekapcsolódnak a munkába a színházuk ifjúsági programjának tagjai, javarészt középiskolások és egyetemisták. Közösségi színházi előadást is terveznek, amelyet júliusban Szúcson mutatnak be, majd a fővárosban a Színházak Éjszakáján láthatja a publikum. A közös darab egy sci-fi lesz: a világtól elzárt szúcsi és budapesti csapat tagjai egy időkapun át felveszik egymással a kapcsolatot, s üzeneteket váltanak.

A délután második része a zenéé. Ketten érkeznek az Autonómia Alapítványtól, Komenczi Bálint és Rózsa Balázs, ők dobfelszerelést is hoznak. Főleg a nagyokkal foglalkoznak, egy közös zeneszámot szereznek, s egy helybeli rapper fiú viszi benne a prímet. Mindenki hozzátesz valamit magából, azaz közösen alkotnak. Megtanulják, hogy kritikusan gondolkodjanak, és bátran kiálljanak a véleményük mellett, ez felnőttkorukban is javukra válik – magyarázzák.

Mit gondolnak a teátrum titokzatos világáról az eldugott bányatelepen élő diákok? „Jött egy óriási tornádó. Ijesztő volt, de szerencsére szóltak előre, hogy ne rémüljünk meg” – a kicsik így emlékeznek vissza az első színházi élményükre. Óz, a csodák csodája – ezt a darabot látták a fővárosban, és beszippantotta őket a történet.

– Az volt a legjobb, amikor énekelt a boszorkány – meséli lelkesen az ötödikes kislány, Radics Anasztázia. Csillog a szeme, nagy álma, hogy egyszer maga is színpadra lépjen. Párizsban például el tudná képzelni magát énekesnőnek. Azért ott, mert kedvenc meséjének hősnője, aki néha átváltozik katicabogárrá, azt a várost mentette meg.

– Műkönnyeket már tudok sírni, úgyhogy lehetnék színésznő is – büszkélkedik. – Megyek veled Párizsba – szól közbe társa, Kökény Tamás, ő is fontolgatja, hogy szerencsét próbál a színészi pályán. – Rendben, elvihetlek a hátamon – bólint a kislány. Már várják a csütörtök délutánokat, amikor megérkezik a színházi csapat, mert rengeteg a játék, és végre sokat foglalkoznak velük. Az alsósok maguktól jönnek, s bár a kamaszokat eleinte nógatni kellett, már ők is aktívak.

– A saját fiaimon is látom, hogy kezdetben szótlanok, zárkózottak voltak, de mostanra a csendesebbek is szépen megnyíltak – mondja a program helybeli segítője, Szabó Csilla. Ő itt nőtt fel Bagólyukban (így nevezik egymás közt a falurészt), még ebbe az épületbe járt iskolába. A nagyapja és az édesapja is dolgozott a hajdani bányában. Csendes, nyugodt környéknek tartja a telepet, ő bizony nem vágyik el innen.

Bagoly-lyuk eredetileg Szúcs egyik dűlőjének neve, e helyen jó száz éve épült ki a bányászkolónia. Egykor szépen, rendezetten sorakoztak a bányászlakások és a tiszti házak, ám miután a szénbánya bezárt, a telep pusztulásnak indult. Még ma is több mint kétszázan élnek itt, de már nemhogy bolt, kocsma sincsen. A komfort nélküli házak jó részét csak a nyomor toldozza- foldozza. Az idevalósiak némelyike maga sem érti, hogyan juthattak ide.

– Ma már szégyellem, hogy itt élek. Ha megjönnek az unokáim a városból, néznek nagyot, én meg restellem, hogy milyen csúnya, elhanyagolt itt minden. Mi, idősebbek még valahogy rendben tartjuk a portát, de a fiatalok… – panaszkodik egy özvegyasszony, aki a kertjében tesz-vesz.

Matild néni hajdan boltot vezetett, de az bezárt, és ma már csak mozgóárustól vásárolhatnak a telep lakói. Mindent hitelbe akartak venni az emberek, az tette tönkre az üzleteket, magyarázza a nyugdíjas asszony. Nosztalgiával gondol vissza arra, hogy hajdan színészek jártak ide látogatóba. Ebben az utcában áll ugyanis Avar István szülőháza, az édesanyja is ott élt. A Nemzet Színésze a telepen nőtt fel, később is gyakran hazalátogatott, sosem szégyellte, hogy „bányászgyerek” volt.

Aprajafalva – ez az asszonycsoport neve – tagjaival az Autonómia programfelelőse, Béres Tibor találkozik kéthetente. Az asszonyok az alapítvány adósságkezelő programja jóvoltából nemcsak „bankolnak”, de a pénzügyi ismeretek mellett gazdálkodni, takarékoskodni is tanulnak. Együtt döntenek a dolgaikról, így a demokrácia lényegére is ráérezhetnek.

– Bankot alapítottunk. Nálunk van a kassza, az élettársam a könyvelő. Hetente, kéthetente félreteszünk legalább ötszáz forintot, megtanuljuk, hogyan spóroljunk – újságolja Barkócziné Szabina, az asszonykör egyik oszlopos tagja. Az otthonukba invitál, a kassza a ruhásszekrény mélyéről kerül elő.

Kilencen gyűjtögetnek a közös pénzesládába, s eddig néhány ezer forintjuk gyűlt össze. Ezer helye lenne a pénznek… A kis házat, ahol a nagycsalád él, 150 ezer forintért vették egy éve. Már jó sokat ráköltöttek: először is visszakapcsoltatták a villanyt, kicseréltették az ablakokat. A vizet a közkútról hordják, nem is álmodhatnak fürdőszobáról. A beázó tető javíttatása pedig még pont ugyanakkora kiadás volna, mint amennyit az egész házért fizettek.

A bagólyuki utcán kamasz lányok jönnek szembe. Színházban nemigen jártak még, vallják be, de szerepelnek majd a darabban, amit itt előadnak. Egyikük, Tünde azt meséli: ő lakott már egy évig a fővárosban. Az édesapja ott kapott munkát, felköltöztek hát családostul egy IX. kerületi albérletbe, panellakásba. A kislány így rácsodálkozhatott a nagyvárosra.

– Azok a pestiek, akik lejárnak ide hozzánk, kedvesek, rendesek, odafigyelnek a gyerekekre – meséli. – Pesten viszont másfélék a pestiek. Ott hiába köszöntünk a járókelőknek, ahogy itt szoktunk, senki se köszönt vissza...