'Kértem a Jóistent, tegyen valamit ez ellen. Szemszárazságot küldött rám. Életem könnyei elfogytak'

ELŐSZÖR AZT GONDOLTAM, szóba sem fog velem állni. Annyi keserűséget mért rá a sors, hogy jogos is lett volna az elutasítása. Ezzel szemben kedves megjegyzésekkel, életvidáman invitált kerekegyházi otthonába. Kiss Éva filmszerűen elmesélte a történetét – néha mosolygott, máskor kicsit megremegett a hangja.

Ország-világBorzák Tibor2016. 07. 12. kedd2016. 07. 12.

Kép: Kerekegyháza, 2016. július 16.Kiss Éva mozgássárült.Fotó: Ujvári Sándor

'Kértem a Jóistent, tegyen valamit ez ellen. Szemszárazságot küldött rám. Életem könnyei elfogytak'
Kerekegyháza, 2016. július 16.Kiss Éva mozgássárült.Fotó: Ujvári Sándor

„Harmincegy évvel ezelőtt, 1985. július 18-án történt, de máig elevenen él az emlékezetemben minden pillanat. A bolgár tengerparton nyaralt a családunk. Hazafelé jövet még meg akartuk nézni Szófiát, útközben Sliven közelében tankoltunk. Amint elindultunk, a kisfiam észrevette, hogy nagy sebességgel jön utánunk egy kamion. Én is hátrafordultam, még a rendszámát is megjegyeztem. Valamiért az előttünk haladó orosz katonai személyszállító teherautó fékezett, megállásra kényszerültünk.
A nyomunkban haladó, vascsövekkel megrakott kamion belénk szaladt. Rettenetes és végzetes ütközés volt. A férjem vezetett, a kislányunk és a kisfiunk hátul ültek, én pedig elöl. A fejemet szétvágta az ablaküveg, egy szilánk még most is itt van a homlokomban, a karom a sebességváltóba fúródott. Másodpercekre elvesztettem az eszméletemet. Aztán felrobbant a motor mellett lévő benzintank, kigyulladt az autó. Megégett a jobb oldalam, hosszú hajam lángra kapott. Kituszkoltam magam a kocsiból, kétségbeesve próbáltam kimenteni a gyerekeket és a férjemet, de az ajtók nem nyíltak. Valaki hirtelen megragadott és arrébb húzott. Azt már az árokpartról néztem végig, ahogy felrobbant az autónk és a lángnyelvek elnyelték a családom.”

Évát súlyos gerinc- és égési sérülésekkel két hónapig ápolták a sliveni, majd a szófiai kórházban. Amikor magához tért az intenzíven, és felfogta a felfoghatatlant, nem akart többé élni. Mindent elkövetett, hogy végezzen magával, úgy kellett lekötözni. Leteremtette az orvost, amiért megmentette az életét, de gyógyítója csak a fejét rázta. Később aztán megbékélt vele, sőt tartották a kapcsolatot. Dr. Bojan Tonev valóságos csodának tartotta, hogy az asszony felépült.

„Fizikálisan fájt a honvágy, noha jól tudtam, hogy a semmire jövök haza. Nem akartam visszatérni az üres családi házba, ezért édesanyámékhoz vitt a mentő. Ahogy elhaladtunk az otthonunk előtt, semmit nem jelentett számomra, arra se néztem. Addigra már eltemették a férjemet és a gyerekeimet. Sokáig nem tudtam kimenni hozzájuk. Három évig gyászoltam őket, mindegyiket egy-egy éven át, aztán valahogy utána is rajtam maradt a fekete ruha. Megfogadtatták velem a szüleim, ha ők meghalnak, csak a temetésükre mehetek feketében.
Kerekegyházán ismertem egy nénit, akinek a férje odaveszett a Don-kanyarban. Mindig sírdogált, élete végéig feketében járt. Fiatal fejjel nem tudtam őt megérteni. Aztán a saját tragédiám megadta a választ: én is éjjel-nappal sírtam. Arra kértem a Jóistent, tegyen valamit ez ellen. Szemszárazságot küldött rám. Életem könnyei elfogytak.”

Bár lehetetlennek tűnt, Éva évekkel a tragédia után megpróbált új életet kezdeni. A rengeteg keserűség mellett boldog pillanatokat is megélt. Örökbe fogadott egy állami gondozott kislányt. Amikor értesítették, hogy 1986. május 23-án mehet érte, úgy érezte, számára összeért az ég a földdel. Juditka most harmincnégy éves, kisfia pedig tizennégy; és mivel ők is Kerekegyházán laknak, sűrűn együtt lehetnek.

Hosszú esztendők múltán a magánéletében is gyökeres fordulat következett be. Megismerkedett egy fiatalemberrel, aki becsületes édesapja lett kislányuknak. Saját döntése volt a gyerekvállalás, noha egészségi állapotát ismerve az orvosok nem biztatták. Evelin huszonhét esztendős, a fővárosban biofizikus, szeptemberre unokával ajándékozza meg az édesanyját.

„Mindennap kimentem a temetőbe. Vittem Juditkát is. Amíg a fájdalmamba burkolóztam, ő a sír mellett rajzolgatott a porba, közben félhangosan énekelgetett. Egyszer csak átvillant rajtam: az nem lehet, hogy a kislányom azt higgye, neki a temető a játéktere. Én akármennyit sírhatok, de a gyereket ettől meg kell óvni. Amiatt is szenvedtem, hogy nem tudok adni az embereknek, holott mások örömét látni nincs szebb a világon. Annyian álltak mellettem a bajban, szeretnék végre én is másokért tenni. Mozgás-, hallás- és lelki sérültként tökéletesen át tudom élni sorstársaim helyzetét.
Egyszer-kétszer segítettem súlyos betegségben szenvedő helybélinek, majd elszántam magam a Kerekegyházi Gyermek- és Felnőttvédelmi Alapítvány létrehozására. Ennek égisze alatt barátaimmal, munkatársaimmal főleg fogyatékkal élő, beteg, magára hagyott, lelkileg megfáradt embereket karolunk fel.”

Gyűjtöttek pénzt több rákbeteg gyerek gyógyíttatására, sajnos nem mindegyiket sikerült megmenteni. Jó érzés megtapasztalni, hogy a helyi emberek és a vállalkozók segítőkészek.

Az alapítvány körül már kialakult egy kis közösség, időnként összejönnek a különféle fogyatékossággal élők, mint mondják, kinevetik a saját és egymás betegségét. Ezt azonban kizárólag csak ők tehetik meg. Ha más nevetne rajtuk, azt nem tudnák elviselni. Egymás szomorúságából és öröméből merítenek erőt. Teljes életet élnek, időnként országjárásra indulnak, megfordultak már Budapesten, Szegeden, Rácalmáson, Ozorán.

„Az utókezelésem során megismerkedtem egy tassi hölggyel. Elmesélte, hogy a fia súlyos autóbalesetet szenvedett, szinte teljesen lebénult, kerekes székbe kényszerült. Megkért, hogy látogassam meg a kórházban, próbáljam visszaadni neki az életkedvét. Halogattam egy ideig, de aztán elmentem. A srác elutasító volt, hagyjam békén, nem akar élni. Bármit mondtam, hatástalan maradt. Kifelé tartva még megjegyeztem: különben nekem született egy kislányom is. Magának? – nézett rám értetlenkedve.
Ez a „születés” varázsszóként hathatott, mert a fiatalember megkérdezte, mikor jövök legközelebb. Azt találtam mondani, majd ha megfogod az orrod. Gondoltam, ez aligha következik be, mert a karjai már teljesen elgémberedtek, nem engedte tornáztatni. Aztán másnap csöngettek a lakásomon.
Az ajtóban ott álltak a fiú szülei. Az asszony a nyakamba borult, úgy zokogott. Alig tudta elmondani, mi járatban vannak. Végül csak kiderült, hogy Gabika teljesítette, amit kértem, és szeretne újra találkozni velem. Az utolsó pillanatban léptem be az életébe, és sikerült lelket öntenem belé. Azóta is jó barátok vagyunk. Házat épített, autót vezet.”

Kiss Éva szerint a szép szó és a jó cselekedet képes mindent felülírni. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt magához vett egy beteg erdélyi lányt, aztán négy kongói menekültet fogadott be, édesanyja halála óta pedig gondoskodik egy vak asszonyról. Számára a tolerancia és az őszinte barátság fontos érték. Az élet dolgait humorosan fogja fel, sokan csodálják is ezért. Inkább ezer ember irigyelje, mint egy is sajnálja – vélekedik.

Személyes tragédiája azonban sosem hagyja el. Nem érez illatokat, csak a megperzselt bőr vagy haj szagát, attól viszont rosszul lesz. Néha gondol arra, vajon milyen élete lenne elvesztett gyerekeinek, lányának és fiának, a férjének. De azt mondja: ők velük élnek. Ami a saját sorsát illeti, az egyszerre csodálatos és borzasztó.

Óriási dolognak tartja, hogy tud nevetni. A derű nemcsak a múlt sebeit enyhíti valamelyest, hanem gyógyírt jelent a mindennapokra is. Mosolyogva búcsúzik. Könnyebben jövök el így tőle.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek