Egy hónapra minden bántó zajt elnyomott a labdapattogás

Lassan a vége felé közeleg a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság. Akik csodát vártak a kontinenstornától, kezdhetnek megbarátkozni a gondolattal, hogy földöntúli produkciónak nemigen lehettek részesei. Lille, Marseille, Párizs inkább a „kiscsapatok” sikereiről maradnak emlékezetesek, mintsem a sportág „nagyhatalmainak” lenyűgöző előadásaitól. Anglia, a futball őshazája szégyenkezve kullogott haza, de a Vörös téren sem fogadta ujjongó tömeg az orosz válogatottat.

Románok, svédek, osztrákok, csehek érkeztek nagy reményekkel az Eb-re, hogy aztán kínos magyarázkodásba torkolljon korai hazatérésük. Mi, magyarok nagyon mélyről indultunk, így már az is történelmi tettnek számított, hogy egyáltalán beverekedtük magunkat a résztvevők közé. Nem vallottunk szégyent, sőt!

Hosszú idő után újra „bevettük Bécset”: 2-0-ra vertük az osztrákokat, döntetlent játszottunk Izlanddal, s a torna egyik legélvezetesebb meccsén úgy lett 3-3 a portugálok ellen, hogy ha Elek kapufája befelé pattan, Cristiano Ronaldóék skalpját is az övünkre tűzhettük volna. A csoportelsőségünk a megszerzett 5 ponttal így is meglepetés a kellemesebbik fajtából.

Hogy nem jutottunk még tovább, azt Belgiumnak „köszönhetjük”, a 0-4-es vereség nehezen emészthető. Ez a mérkőzés azért megér egy misét. Először is a „vörös ördögökkel” halálra rémisztették a játékosainkat.

Mert igaz ugyan, hogy Belgium a második helyen állt a világranglistán, de ettől még nem az övék a második legerősebb csapat a földgolyón. Azt sulykolták, hogy tele vannak világsztárokkal. Nos, nekem a világsztár Puskás, Pelé, Maradona, Messi, Ronaldo. Ezzel szemben Witsel, Denayer, Alderweireld legfeljebb ügyes játékos, nem több. A belga csapat a 78. percig csak 1-0-ra vezetett, és többször is kiegyenlíthettünk volna. Nem tettük, mert „világsztárok” ellen ez mégsem illendő… Aztán a következő körben jöttek a walesiek, akik nem böngészték a világranglistát, s a helyükre tették a belgákat. Úgy győztek 3-1-re, hogy Marc Wilmots belga szövetségi kapitánynak máig nem fér a fejébe, mit ronthatott el.

Jó dolog, hogy fél évszázadnyi csönd után azon kell morfondíroznunk, miért nem értünk meg még egy-két fordulót a futball kontinenstornáján. A közönség itthon és Frankhonban is megérezte, hogy valami történt a labdarúgásunkban. Türelmesen várt a villamos vezetője, amikor a körutat elfoglalta az ünneplő tömeg, és a rendőrök is derűsen asszisztáltak a siker miatti örömhöz. A politika felhangja is süket fülekre talált, egyszóval egy hónapra minden bántó zajt elnyomott a labdapattogás. No meg az, hogy „Hajrá, magyarok!”.