Olyanok, mint a vadlovak

– Megláttam a neten egy végtelenül egyszerű gyűrűt. Egy gyönyörű kő drótba foglalva. Azt mondtam, ilyen nekem is kell. Elmentem, megvásároltam a hozzávalókat, akkor volt a kezemben először fogó és ráspoly. Azóta nincs megállás, az acél a szerelmem lett. Erős, kemény fém, amit nehéz betörni, olyan, mint a vadló. De ha sikerül, akkor megszelídül, és ebből a rideg anyagból meleg tárgy válik – meséli Köves Viktória, hogyan lett belőle ékszerkészítő.

Az élet sodorta mindenfelé – talán ezért nem csipkeverő lett belőle, hanem az acél mestere. Amikor megszületett, a szülei egyetemre jártak, és mellette dolgoztak, ezért a kis Viktória hamarosan hetes bölcsődében kötött ki: hétfőn beadták, pénteken vitték haza. Egyetemi vizsgaidőszakban még az intézetet is megjárta.

Amikor tüdőgyulladást kapott, a nagyapja az asztalra csapott: a gyereknek otthon a helye. Kétéves volt, amikor édesapja az USA-ba disszidált, akkor került végérvényesen nagyszülei védőszárnyai alá.

Korán sportolni kezdett, 12 évesen magyar tornászbajnok lett csapatban, tizenhat évesen pedig görög tragédiát írt jambusokban.

A nagyszülők a templom melegét is fölkínálták neki, hogy könnyebb legyen számára a világ, de Viktóriát egy egyszerű kérdés tartotta távol az egyháztól: milyen Isten az, amelyik feltételekkel szeret? Maradtak a könyvek és a versek, mint az élet biztos menedékei.

– A Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára jártam, színésznő akartam lenni. Jelentkeztem a színművészetire, ott azt mondták, tehetséges vagyok, de nem tudják, miben. Így kötöttem ki az ELTE filozófia szakán. Megismerkedtem az első férjemmel, antik görög filozófiát tanított, briliáns elme. Elkezdtem írni, főleg novellákat, írtam ki magamból az életemet.
Újságíró lettem, napilapnál kezdtem, aztán a Kossuth rádióhoz kerültem, a Gondolatjelnél és a 168 Óránál dolgoztam. De szép lassan a politikai érdekek mindenhová benyomultak, jöttek a kirúgások, külsős lettem különféle lapoknál, ami egyenlő volt a létbizonytalansággal.
Elváltam, belefogtam az első regényembe, aztán a második házasságomból megszületett a fiam. Akkor derült ki, hogy van némi kézügyességem. Amikor ismerős anyukákkal a gyerekeinket tologattuk az utcán, ők rendszeresen bementek egy Röltex-üzletbe. Egyszer én is beugrottam velük, s kiderült, hogy gobelineznek, azt mondták, nagyon megnyugtató. Imádtam a színes fonalak kavalkádját, vásárolták sorra, hozzá meg az előrajzolt rózsákat és lovakat. Mondtam az eladónak, hogy én sima anyagot szeretnék, vettem egy halommal.
Otthon a saját fantáziám szerint születtek az absztrakt és a figuratív képek, egyszer még ki is állították a munkáimat. Persze ez hobbi volt, és amikor Sebestyén ovis lett, újra munka után néztem, kísérleti tankönyveket kezdtem szerkeszteni.
Rengeteg munka, ami nem lett volna baj, de iszonyú szövegekkel kellett megküzdenem. Amikor az egyik általános iskolai földrajzkönyvben sorozatosan értelmezhetetlen mondatokat olvastam, föladtam.

Dolgozott használtruha-boltban, ingatlanosként is megmérettette magát majd a technika fejlődése végre neki kedvezett, blogszerkesztő lett. Éppen webdesigntanfolyamra járt, hogy komoly honlapszerkesztő lehessen, amikor elérkezett az a bizonyos pillanat: beleszeretett a dróttal körbetekert kőbe.

– Miután megcsináltam az első gyűrűt, lefényképeztem és föltettem a blogomra. Kérdezték a barátaim, hogy miért nem csinálok mellé medált és fülbevalót is. Megcsináltam. Nincs elképzelés, mindig menet közben alakul ki, hogy milyen formát ölt a kezem alatt az acél. Ha ma megnézem az első darabjaimat, csak felsikoltok: milyen amatőr munkák! Mivel a girbegurba, kócos formavilág a stílusom, így lettek az ékszereim Kócos Ékszerek. Soha nem tudnék két egyforma darabot csinálni, nem is akarok. Az állandóság megöli a lelket és a szellemet. Azzal az alázattal vittem az első vásárba az ékszereimet, hogy már annak is örülök, ha ránéznek. De nemcsak nézték, vették is. Aztán jöttek a rendelések, hozták az emberek a nagymamájuk kabátgombját, egy emlékbe kapott kristályt, porcelánt, üveget vagy követ, hogy varázsoljak belőlük ékszert.   Ez hatalmas felelősség, mert az acélt nagyon rá kell szorítani a beépített darabra, könnyen sérülhet. Egy sivatagi rózsa volt a legnehezebb munkám, alig vártam, hogy elkészüljön.
Az acél keménységét magam is megtapasztalom: a kezén lévő gyűrű hajlíthatatlan, mozdíthatatlan.

Az ujjain is látszik a kemény munka, megszámlálhatatlan bütyök, kék és zöld folt a tenyerén, öt éve vele vannak. Mindig egy szálból dolgozik, pontosan ki kell kalkulálnia, hogy mekkora darab kell egy-egy ékszerhez.

Amikor kacsacsőrű emlőst vagy skorpiót kérnek tőle medálnak, az nem könnyű feladat. Pláne úgy, hogy nem készít tervet a leendő darabról, mert rajzolni egyáltalán nem tud. Ő találta ki a villa-ékszereket, amiben nem is a karkötő a nagy truváj, hanem a gyűrű. Ezeket desszertvillákból készíti, amelyeket leginkább üveggel vagy porcelánnal és természetesen acéllal bolondít meg.

– Egy időben volt egy kis boltom az egyik nagy fővárosi bevásárlóközpontban, ami napi tíz óra nyitva tartást jelentett, szombaton és vasárnap is. Hiába ment jól az üzlet, tíz hónap után föladtam, mert nem tudtam eleget lenni a fiammal.
Azóta a lakáson árulom az ékszereket, de csak szombatonként, a neten pedig állandóan. Van olyan törzsvásárlóm, aki több mint hatvan ékszert vett tőlem, de a híres színész, Michael Madsen is fotóztatta magát „kócos” nyakláncban. Fantasztikus érzés, hogy egy olyan területen találtam meg önmagamat, amiről nem is tudtam, hogy bennem van – mondja a 47 éves nő. – Megtanultam még egy fontos dolgot. A szellemi termékeim elröppentek, elfelejtődtek, legfeljebb egy-egy pillanatban hatottak. Az ékszereim viszont kézzel foghatóak, állandóak, nem kell mögéjük semmilyen ideológiát gyártani: csak vannak és örömet jelentenek.