Volt egyszer a brigigyó - Történetek

De ha vesszük a fáradságot és elmegyünk Nagyrábéra, akár kézbe is foghatjuk őket. S nem csak azokat, de a légelyt vagy a palókát is. Az első egyébként dongás faedény, a másik meg afféle tiltó szerszám, hivatalosan fogalmazva: a fiatal borjak elválasztását elősegítő, ovális faeszköz, amelyet a felső részén kivágott két csapjánál az állat orrába akasztanak, hogy ne tudjon szopni.

Magyarország legnagyobb néprajzi magángyűjteményét a sárréti község főutcáján, egy régi nagygazda és az egykori korcsma összenyitott udvarán találjuk – el se lehet téveszteni. Az utcafront falait népmesei hősök színes festményei díszítik, a portán pedig hatalmas színek alatt mindenféle mezőgazdasági eszközök, favillák, cséplőgépek, boronák, traktorok, mezsgyekövek, halászvadász szerszámok tömkelege. Tessék szó szerint venni a tömkeleget, mert a gyűjtemény több mint kétezer darabot számlál, az aprócska hálókötő tűtől a repülőgép méretű rendsodróig.

Házigazdánk amúgy agrármérnök és filozófus. Elvégezte a doktori iskolát is, de a cím megszerzésére még nem jutott ideje, mert annyi a munkája, ha három élete volna, az is kevés lenne. Tősgyökeres nagyrábéi. A nagyapja 1927-ben épített házában él, és a sárréti falu határában gazdálkodik. Van száz hektár szántója, száz hektár legelője, négyszáz birkája és négy hektár nemrég telepített barackosa, illetve szilvása, merthogy két pálinkafőzdét is üzemeltet. A pálinkának, illetve a főzdének köszönheti a gyűjtemény alapötletét is. Vagy tíz évvel ezelőtt egy idős gazda annyi pálinkát főzetett nála, hogy nem tudta kifizetni a főzetés díját, s felajánlott egy öreg szecskavágót.

– Anyagilag akkortájt már úgy-ahogy rendben voltam, s azon gondolkoztam éppen, mit kellene tennem, ami a közösségnek is hasznára válna – eleveníti fel a kezdeteket Ványai Gusztáv. – A népi hagyományok megőrzése állt hozzám a legközelebb, de mifelénk nem hordtak díszes ruhákat, nekünk nem volt matyó hímzésünk meg halasi csipkénk, másfelé kellett hát keresgélnem. Amikor jött a felajánlás, hirtelen megvilágosodtam: de hiszen itt vannak a régi paraszti eszközök! Ki gyűjtse és őrizze meg az utókornak, ha nem én, akinek minden őse hasonlókat használt?!

Réges-régi nagyrábéi, felvilágosult família az övék, házigazdánk egyik őse például már 1790-ben adományozott a helyi református gyülekezetnek. Nagyapja, Ványai Imre képes volt biciklire ülni, hogy elkarikázzon Gyomára egy-egy jó könyvért – oda-vissza 120 kilométer –, egy egész könyvtárat gyűjtött így össze. A két világháború közt épült háza is így készült. A vasárnapi istentisztelet után befogott a szekérbe, s elhajtott Szeghalomba építőanyagért – ez oda-vissza 30 kilométer –, ez így ment három teljes éven át. De az a ház áll ma is, mint a cövek.

Pincéje ugyan nincs, de nem is kellett, mert külön melléképületet emeltek, háromszinteset. Úgy tartották az öregek, ha alul, a pincében van tíz hektó bor, középen, a kamrában száz mázsa termés, fent, a padláson pedig egy mázsa aszalt gyümölcs, gond nélkül nekivághatnak a télnek. És lehet olvasni, tanulmányozni a könyveket, katalógusokat. A nagyapa a gépgyárak, a nagymama a kertészetek katalógusait tanulmányozta legszívesebben.

Az unokára is maradt belőlük, sok gép, eszköz után kimondottan azok segítségével kezdett el nyomozni. Saját múzeumának kertjét pedig a nagymama régi kertészeti katalógusai segítenek betelepíteni, az udvart ma már vagy ötven fajta cserje, fa, virág díszíti.

Az unoka is sokra becsülte a betűket. Nem volt neki elég az agráregyetem, Debrecenben elvégezte a filozófia szakot is, pedig tudta, kenyeret nem az, hanem a föld ad majd neki. A helyi téeszben kezdte pályafutását, de a rendszerváltás idejét írták, amikor hirtelen minden bizonytalanná kezdett válni, ő pedig fogta magát, s elment Angliába egy farmra. Minden munkát elvégzett, vezetett traktort, kombájnt, de még autóbuszt is, azzal szállította
a gazda indiai vendégmunkásait.

– Az komoly kihívás volt, hiszen addig csupán apám Wartburgját vezettem – mondja nevetve. – De az első heti fizetésemből tudtam venni egy hatéves Zsigulit, amivel aztán még majdnem tíz évig jártam. Jól éreztem ott magam, sokat lehetett tanulni, de pár év után hazahúzott a szívem. Vettem tizenhárom hektár földet, amit később elcseréltem a földesi szeszfőzdére, s elmentem tanítani a debreceni agráregyetemre. Hét évet húztam ott le, de jöttek a leépítések, s végleg a gazdálkodásra adtam a fejem.

A déli órákban egy kisebb csoport jelentkezett be múzeumlátogatásra, így előtte a gazdálkodással járó papírmunkákkal tölti az idejét, s a régi tárgyak történetét magyarázza e sorok írójának, aki erdélyi meg kárpátaljai kóborlásai során maga is látott már néhány meghökkentően érdekes eszközt, de az ittenieknek sehol másutt nincsen párja. Legalábbis így egyben biztosan nincs. Itt pár óra alatt bárki teljes képet alkothat az utóbbi kétháromszáz év kárpát-medencei gazdálkodásáról.

– Óriási élmény volt összegyűjteni őket, s közben emberileg is hihetetlenül sokat kaptam. Rengeteget tanultam a magyarországi és az erdélyi kereskedőktől, de legalább annyit a régi könyvekből, gyári katalógusokból. Kezdetben persze megvettem mindent, ami a szemem elé került, de jó ideje már célzottan vásárolok. Most például Dél-Erdélybe, Brassó alá készülök, ahol a sárfalvi borbélynál láttam egy különlegesen ritka méhköpüt. Már meg is alkudtam rá, speciális borbélyszerszámokat viszek cserébe, meg némi pénzt is persze, mert anélkül nem megy az üzlet.

És némi pálinkát is, mert a sárfalvi borbély szereti a jóféle italt, Ványai Gusztáv pálinkája pedig első osztályú. Meg is lehet kóstolni nála, garantált a siker, pláne, ha utána a rozmaringos báránysültjét is megízleljük. Még a brigigyót meg a vonyogót is más színben fogjuk látni.