Az én képernyőm: Férfimunka

Sokat és keményen dolgoztak az M4 sportcsatorna munkatársai, hogy a bő kéthetes programot leközvetítsék. Itt-ott becsúsztak szakmai hibák. A kajak-kenunál többször tévedtek a beérkezés sorrendjének közlésénél, egyszer a magyar fiúk negyedik helyezését hetediknek mondták be, s akadt még egy-két hasonló apróság. De nem tudhatjuk, milyen volt helyben a háttérmunka, hogyan szolgálták ki információval a tévéstábokat, és az élő közvetítésben mindig adódnak hibák. Ez nehéz műfaj. Aztán a néző is sokféle. Van, aki nem bírja, ha a riporter túlságosan szakmázik és a néző belevész a szakkifejezések tengerébe. Más meg pont az ellenkezője: igényli a teljes belső szaknyelvet – főleg, ha ért valamit az adott sportághoz. Egyikünk a komoly, nyugodt hangot szereti, másikunk meg éppen hogy a lelkesedést, a boldogságot.

Magam az utóbbira szavazok. Már csak azért is, mert a magyar nők túlnyomó többségével együtt csupán az olimpia alkalmával nézek sportot. (Na, jó, a júniusi foci Eb a kivétel.) Ugyanis az olimpia minden más versenytől különbözik. Nem csupán méretében, tétjében, rangjában, de érdekességében is. Engem az emberi drámák, a jó történetek érdekelnek. Hosszú Katinka magabiztossága és a parton örömében őrjöngő férje ugrálása. És azért nem bánom, hogy a negyedik arany csak ezüst, mert ettől ez a zseniális úszólány csak emberibb lett. Szász Emese gyermeki boldogsága, aki egy hétig nem tudta abbahagyni a mosolygást. Cseh Laci története, akinek balszerencséje, hogy minden számában a kor legnagyobb úszófenoménje volt az ellenfele sok évig. Ahogy a legerősebb számában a hetedik helyre csúszott és innen talpra állt! És az a fantasztikus pillanat, amikor a szám legnagyobb úszói hárman egyszerre csaptak be a célba. Ahogy hitetlenkedtek és nevettek egyszerre – s ez valamiképpen elvette az élét annak, hogy Cseh Laci megint „csak” ezüstöt nyert, sőt meg is édesítette. Az ifjú Kenderesi Tamás vidám lazasága. Régi kedvencem, Gyurta Dani számomra megdöbbentő kiesése, amit a szokott sportszerűséggel, férfiasan viselt – nem úgy, mint Verrasztó Dávid. A csodálatos Szilágyi Áron, akinél kevés rokonszenvesebb sportolót láttam eddig: kétszeres olimpiai bajnok, okos, kedves, és engedtessék meg: igencsak jóképű! És Imre Géza drámája, aki 41 évesen karnyújtásnyira volt az aranytól. A kajakos lányok higgadt derűje…

Biztosan lehetne még sorolni. Nem szeretnék utánaszámolni, hogy a riói hanyadik olimpiám már gyerekkorom óta. Most már leginkább a vizes számokat és a vívást néztem. Igen, hajnalban is figyeltem Hosszú Katinka és Cseh Laci döntőit, rossz alvó lévén még csak nem is túl nagy áldozatként. Sokszor lehetett megcsodálni Riót, amit joggal neveznek a világ legszebb fekvésű városának. Fantasztikus látképek, például a kajak-kenu versenyek hátterében, de váltóképnek is: a Cukorsüveg, a Megváltó Krisztus-szobor, tengerpart és hegyek – felejthetetlen. De bizony szépséghibával. Olimpián még soha nem tapasztaltam, hogy a hazai közönség ilyen sportszerűtlen lett volna: amit például a teniszező Nadallal vagy a francia rúdugróval műveltek – megzavarták őket a brazil versenyzők javára –, hát az csúnya volt. De maga az olimpia meg szép. A magyar lányok teljesítménye – és persze Szilágyi Ároné – pedig egyenesen csúcs. Sőt: férfimunka!