Egyszer úgyis menni kell – Indulás a 'rákgyárba'

Két tizenéves fiatal baktat az iskolaudvaron, egy lány és egy fiú. Beáta és Máté. Beáta most végezte a hatodikat, Máté a hetediket. Az aszfaltozott tornapálya mellett keresünk helyet, ahol fénykép készül róluk. A lányka lábán görkorcsolya, feltűnően magabiztosan mozog benne.

– Kisgyerekkorom óta görkorizok – bólint elismerő szavaimra. – Ha lehet, le sem veszem.

– Ezzel fogsz járni Csurgóra is?
Beáta elérti a szavamat, mosollyal válaszol.

– Bentlakásos leszek, kollégista. De viszem magammal. Vízváron járunk, Somogy megye déli részén. A víz a falu nevében a Drávát jelenti, a határfolyót. A településen éppen most szüntetik meg az iskola felső tagozatát.

– Miért éppen Csurgóra? – kérdezem Beátát.

– Ott van bentlakásos kollégium. Az az igazság, nem vagyok valami jó tanuló, de anya azt mondta, ott majd elkapják a grabancomat – nevet.

Máté komoly fiú, megfontoltan hallgatja a beszélgetésünket.

– És te? – nézek rá. – Te is Csurgóra kerülsz?

– Nem, én Barcsra. Az ugyanolyan messzire van, mint Csurgó, körülbelül 25–30 kilométerre, csak éppen az ellenkező irányban. Mehetnék ugyan közelebb is, Babócsára, de ott rossz a társaság – teszi hozzá öntudatosan.

A vízváriak számára Babócsát jelölték ki kötelező felvételi körzetként. Vagyis, ha valaki oda jelentkezik, nem utasíthatják el. A negyven gyerek szülője közül négy választotta ezt a tanintézményt.

– Akkor tehát te bejáró leszel. Hány órakor kell majd kelned?

– Fél hatkor, mert a busz fél hétkor indul.

– Eddig hánykor keltél?

– Eddig elég volt hét órakor is.

Az iskolaudvaron a nyári szünet ellenére is mutatkozik némi élet: a konyhában a szociális ellátásban részesülőknek főznek, illetve munkahelyekre is kerül innen meleg étel. Délben érkezünk, Beátán és Mátén kívül az iskolabezárás által érintett néhány szülővel is összefutunk. Amíg a gyerekek a szemlélődők nyugalmával kommentálják a felnőttek döntése által alakított sorsukat, addig a szülőkön már a düh jeleit is érzékelem:

– Sokáig hitegettek bennünket, hogy minden rendben lesz. A valódi szándék azonban csak május elején derült ki. Amikor már végképp nem lehetett tenni semmit!

Az asszony a hetedikes lányát szintén Barcsra íratta be. A legnagyobb gond megítélése szerint a közlekedés.

A városból az iskolabusz ugyanis nem jön el Vízvárig, hanem csak Bolhóig, ahonnan negyedórás várakozást követően fordul vissza, Barcs felé. Ráadásul az sem biztos, hogy a gyerek mindig fel fog férni a zsúfolt reggeli járatra.

Vízvárig járó iskolabuszra lenne tehát szükség, ezt azonban a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ csak Babócsára rendelte meg: az a szülő, aki a szabad iskolaválasztás okán máshová íratja a gyermekét, a jogszabály szerint maga oldja meg az utaztatást is.

A másik szülő Csurgót választotta gyermeke számára. Kollégista lesz a kislány, mert Csurgóra a barcsinál is lehetetlenebb a közlekedés. A busz hajnali 5.20-kor indul. Azért éppen Csurgó, kapom a választ érdeklődésemre, mert már jár oda egy középiskolás gyermeke, aki majd ügyelni fog a kistestvérére.

– És tudja, mi a legdühítőbb az egészben? – szegezi nekem a kérdést az anyuka. – Az, hogy az egész átszervezéssel mindössze 13 millió forintot takarítanak meg.

Kozma László polgármester áll mellettünk, időnként bólint. Vele még a községházán találkoztam, ott vázolta a felső tagozat megszüntetéséhez vezető folyamatot.

Valamikor jól indult minden, legalábbis Vízvár számára… Még a hetvenes évek közepén, amikor két szomszédos település, Bélavár és Heresznye számára is itt építették fel az iskolát. Vízvár a két falu között fekszik, néhány kilométerre. A három településről mindig bőven összejött az iskola fenntartásához elegendő tanuló.

Aztán már csak mindig, de nem bőven. Végül már nem is mindig. Mostanra pedig egyáltalán nem.

Amikor Kozma Lászlót 1998-ban először választották meg polgármesternek, még 824 lakója volt Vízvárnak, ma 500 lelkes, Bélaváron 400-an laknak, Heresznyén 300-an. De még ennyi lakó is elég lenne az iskola utánpótlásának, ha a három falu nem egyként és vészesen öregedne el.

A mostani tanévet már csak 64 gyerek fejezte be, közülük negyvennél több felsős.

– Tavaly novemberben jelezték először, hogy változások lesznek – folytatja a polgármester. – Álmunkban sem gondoltuk, hogy ez a felső bezárását jelenti. Pedig akkor még lehetett volna mit tenni ellene: nemzetiségi iskolává kellett volna alakulnunk. Amikor ezt idén megtudtuk, már késő volt. A törvény a felzárkóztatást írja elő, valójában azonban megcsonkítják a falut.

– Csak jobbak a városban a gyerekek lehetőségei – veszem magamra az ördög ügyvédjének szerepét.

– Semmivel sem. Az iskolánk ugyanolyan felszerelt, a pedagógusok is nagyjából ugyanazok. A szaktanárok utaztak egyik iskolától a másikig, hogy meglegyen az óraszámuk. Erre most majd a gyerekek utaznak hozzájuk.

A történtek számbavétele után indulunk iskolanézőbe. A községháza és az iskola tán kétszáz méterre fekszik egymástól. Felülről a nap ontja a forróságot, alulról az aszfalt sugározza. A menedéket a hőség elől az iskolaudvar platánfái jelentik.

– Mi ültettük még a hetvenes években, az iskola nyitásakor – fűzi tovább a gondolatomat a polgármester –, amikor általános iskolás voltam. Eltelt néhány évtized, és lehet, hogy most én zárhatom be – fátyolozódik el a hangja. – De a megcsonkított platán kihajt, ezt mondtam az évzárón is…

A községháza oldalán a posta, rajta a felirat: eladó. Az utca túloldalán a templom viszont jó állapotban. Vízvár lakói római katolikusok, ám a polgármester az iskoláért folytatott küzdelem részeként tárgyalt a csurgói református gimnáziummal is. Hátha annak lehetne a része… Végül azonban nem vitte a plébánosig az elképzelését, ugyanis az már a tantestületen megbukott. Nem azért, minthogyha kifogásuk lett volna az egyház ellen, viszont megszűnt volna a közalkalmazotti státusuk, ami egy-két évvel a nyugdíj előtt egyáltalán nem mindegy.

A templom bútorzatát éppen most újítják meg, egy részük a parkosított udvar pázsitján fekszik. Az üres épületben Bencik Tamás plébános és Bogdán Péter, a Roma Nemzetiségi Önkormányzat vezetője beszélget éppen.

Bencik atya hat éve került a településre, s hatalmas energiával kezdett a fiatalok egyház felé terelgetésében. Nem erővel, persze, mert tudta, hogy azzal úgysem megy semmire.

A plébánia alatti pincét nézegetjük. Valamikor krumplit tároltak a magas páratartalmú helyiségben, mára közösségi teret alakított ki a gyerekek számára. Ráadásul tavasszal és ősszel táborozni viszi őket. Amikor átvette az egyházközség irányítását, huszonöt gyerek volt a keze alatt, idén már hatvan.

– Ha elviszik a felsőt, sokkal nehezebb lesz a munkám – panaszolja érezhető elkeseredéssel. – A gyerekek reggel korán kelnek, délután, kora este érkeznek vissza fáradtan. Szétszóródnak, más közösségekhez  fognak tartozni. Iskola nélkül a falu halálra van ítélve – állítja meggyőződéssel.

Bogdán Péterrel a templomhoz vezető lépcsők menti padokon ülünk le beszélgetni. Ő még bizakodó: szerinte Balog Zoltán miniszter egyetlen aláírásával megváltoztathatja azt, ami megváltoztathatatlannak tűnik, vagyis engedélyezheti, hogy a felső továbbra is Vízváron maradjon. Példaként Pálmajor esetét hozza, ahol az alsót hat gyerekkel is elindították, mert a tárcavezető úgy akarta.

– Az a szóbeszéd járja, hogy a szülők is a felső megszüntetése mellett szavaztak.

Nem lepődik meg a felvetésemen, papírt vesz elő, elkéri a tollamat, úgy magyaráz, hogy közben számadatokat jegyez:

– Azt tudnia kell, hogy a vízvári iskola már évek óta a barcsi Deák Ferenc Általános Iskola telephelye. Oda ötszáz gyerek jár, ide hatvan. Megkérdezték a szülők, a diákok, a tanárok véleményét. Persze, hogy a többség a felső megszüntetése mellett szavazott. A barcsiakból álló többség. Mert a vízváriak valamennyien a maradás mellett kardoskodtak. Egyébként tudja, mire volna szükség? Egyenlő feltételekre.

Igen, ilyesmit sokszor hallok nemzetiségi önkormányzatok vezetőitől. Bogdán Péter azonban nem a szokványos értelemben említi:

– Egyenlő feltételekre a magyarok számára. Mert amíg nemzetiségi oktatás esetén néhány gyerek is elég egy osztály indításához, addig a magyarok esetében ez nincs így.

Ha most nem mentik meg a felsőt, a következő tanévben talán már ki sem fog nyitni az iskola. Hiszen most tizennégy alsós korú gyerek marad Vízváron, de csak kilencet írattak ide a szülei, ötöt az idősebb testvérével együtt más településre.

De nincs nagy jövője az óvodának sem, véli a szomszédos település, Heresznye polgármestere, Kolics Gábor.

– Mi sem biztos, hogy odavisszük a néhány óvodásunkat.

A vízvári óvoda fenntartásához eddig milliókkal járulnak hozzá. Viszont olcsóbban megúszhatják, ha a másik irányba, Bolhóra váltanak.

– Nincs gyerek, ez a lényeg – összegzi, amikor a jelenség okáról kérdezem. – Elérte Vízvárt, ami korábban bennünket. 30–40 éve még 800–900-an laktak Heresznyén, ma 260–270-en. Akkor meg mit akar Vízvár? Mindenki elment már innen, aki tudott. Nincs munkahely. Nálunk sincs.

Bár most némi reményt fűz egy váci központú varroda létesítéséhez. Az a néhány asszony, aki tud és hajlandó is dolgozni, az most itt keresethez juthat.

– És a földek?

– A földek? Egy család tulajdonában van már szinte minden. Megvan a gépparkja, megműveli a földeket. Nézze meg a Google térképet: a határ horvát oldalán sokkal kisebb parcellákra van osztva a föld, nem is néptelenednek el úgy a falvak, mint nálunk.

XXX

A fényképek elkészültek Beátáról és Mátéról, azóta a
konyhát is bezárták.

– Ne felejtsd itt az ételhordót – figyelmezteti Máté a szeleburdi Beátát, akit hazáig kísérünk. Sokat nem kell sétálnunk, Vízváron nincsenek távolságok. A görkorcsolyás kislányt átadjuk az anyukájának.

– Gyalázat, amit az iskolával tettek – méltatlankodik Sasvári Jenőné. – Pedig mindent megpróbáltunk. Negyvennyolcan írtuk alá, hogy szeretnénk horvát nemzetiségi iskolát, de hiába.

– Ön horvát? – kérdezek rá.

– Dehogy vagyok.

Amúgy horvát szót nem hallottam Vízváron, csupán néhány feliratot láttam.

Az udvaron fiatalember, Beáta testvére, Pál. Tizenkilenc éves, asztalosnak tanul, de a szakmájában nem tud elhelyezkedni.

– Ennek a falunak annyi. Megyek én is a rákgyárba.

– Hogy hová?

– A rákgyárba. Angliába. Rákot fogunk feldolgozni. A barátom már ott van, azt mondta, szerez nekem helyet.

– És a brexit nem akadályozza ebben?

– Brexit? Az meg micsoda?

– Nagy-Britannia kiválása az unióból.

A téma láthatóan hidegen hagyja a fiatalembert.

– Végül nem is olyan nagy baj, hogy bezárják a felsőt – szólal meg Beáta. Mindenki csodálkozva néz rá.

– Egyszer úgyis menni kell innen, nem igaz?


HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI