Erőt adó kudarcaink

„Innen nem lehet veszíteni!” – kiáltotta a sportkommentátor, amikor Imre Gézát már csak egyetlen találat választotta el az olimpiai aranyéremtől. De a négytalálatnyi előnyt pillanatok alatt megváltoztatta a koreai ellenfél, így Imre második lett Rióban a párbajtőrvívás döntőjében. Fantasztikus lehet a második legjobbnak lenni a világon valamiben, a legtöbben még csak nem is dédelgethetünk ilyen álmokat, Imre Géza mégis azt nyilatkozta az asszó után: az ezüstérmes az első vesztes. Ha nagy fölénnyel verik meg, könnyebben feldolgozta volna a második helyet, így évtizedekbe telik majd, mire megemészti a fiaskót.

– Kétfajta ember létezik: a sikerorientált és a kudarckerülő. Kétségtelen, hogy az élsportolók az első kategóriába tartoznak. Több személyiségjegy együttese kell ahhoz, hogy valaki a versenysportra adja a fejét, a tehetség önmagában kevés. Valószínűleg sok nagyon tehetséges fiatalnak esze ágában sincs versenyezni, mert a személyisége alkalmatlan erre. Legfeljebb hobbiból fut, vív vagy úszik – vélekedik Szegő Andrea pszichológus. – De az élsportolónak meg kell tanulnia, hogy lehetnek nála jobbak, akár százszor is veszíthet hajszállal. Mindenki tudja, hogy ez már nem a képességekről, hanem a legtöbb esetben az idegek játékáról szól. Az olimpián több ezer versenyző indul valamilyen sportágban, 95 százalékuknak a nevét sem tudjuk.

Pedig mindannyian hatalmas erőfeszítéssel dolgoznak négy éven át, hogy a lehető legjobb eredményt érjék el. Többen eleve úgy mennek oda, hogy tudják, a huszadik vagy a harmincadik helyezésnél nem érnek el jobbat, de azt is sikernek fogják fel, hogy versenyezhetnek az olimpián. Harcolnak, küzdenek, mennek előre.

Ha valaki nagyon esélyes egy helyre, és mégis veszít, az adott pillanatban sokkhatás érheti, de az idő múlásával fel kell dolgoznia a kudarcot, nem lehet egész életén át hordoznia. Gyarmati Andrea úszónak sem sikerült a dobogó legfelső fokára állni, mindig „csak” ezüstérmes lett, de kitűnő gyerekorvos, egészséges lelkületű ember maradt. Nem dőlt össze a világ. Más-más szinten, de mindenkinek megvannak a napi kudarcai. A kérdés csak az, ki hogyan képes továbblépni: erőt merít és még jobban küzd vagy feladja.

Sokaknak juthat az eszébe az egyetemi és főiskolai felvételi, évente több száz diák marad le egyetlen ponttal a bűvös határtól. Pedig ha felvették volna, bizonyára másképpen alakul az életük. És teljesen mindegy, hogy egy vagy harminc ponttal teljesítettek kevesebbet, a végeredmény ugyanaz. Pedig hasonlóképpen tanultak és akartak, mint azok, akiknek sikerült.

Aki nem keresi a kihívásokat, azt a siker sem érheti el. A kudarc kockázatát is tudni kell vállalni a diadal érdekében. – A kudarckerülő egész életében azokat a helyzeteket keresi, ahol a legkevesebb csalódás érheti.

Ezért vagy a nagyon könnyű feladatokat választja, amelyek a tudása alatt maradnak, vagy az annyira nehezet, ami mások képességeit is meghaladja. Ismeri magát, tudja, mekkora sebeket szerezhet magának – állítja Szegő Andrea. – Felmerül a kérdés, vajon a kudarckerülő emberek boldogok-e, hiszen nem kerülnek olyan helyzetekbe, ahol csalódás érheti őket. A válasz: nem, mert a kisebb- nagyobb kudarc benne van a mindennapokban, s aki képtelen feldolgozni és túllépni rajta, annak az életét állandó szorongás kíséri.