Hazatérők a Bükk kapujában

Amennyiben igaz, hogy Dél-Kaliforniában sohasem esik az eső – ahogy a régi sláger mondja –, akkor igencsak meglepődött az onnan érkezett fiú, mert az idei világtalálkozó helyszínén, Felsőtárkányban kiadós égi áldásban volt része. A Bükk kapujában fekvő településen a világ minden tájáról több mint hatvanan táboroztak egy hétig.

A MIVIT hívószava a magyarság volt, s ahogy az ötletgazda szervezőtől, Ács Tibortól megtudtuk, a rendezvény különlegessége, hogy nemcsak a Kárpát-medencében élőket invitálták haza, hanem a tengerentúlról is vártak vendégeket. Brazíliában, az USA-ban, Oroszországban is elfogadták a meghívást, s többek közt egy olasz fiú is ideutazott, hogy megismerje édesanyja szülőföldjét.

Kimle – ezt a településnevet betűzi az Új-Zélandról jött fiatalember, Hay Simon. A családi legendákból úgy tudja, ebből a Mosonmagyaróvárhoz közeli faluból vágott neki a világnak a nagyapja, így Simon édesanyja még magyarnak vallja magát. Igaz, a felmenők anyanyelvét már nem beszélik a családban, így a fiú mindössze négy napja ismerkedik a nyelvünkkel, de máris kedvet kapott hozzá, hogy megtanulja. Ebben segítheti az Új-Zélandi Magyar Szó, mely összefogja s hírekkel látja el a helyi közösséget.

A legtöbben a szomszédos országokból jöttek, például Szerbiából, a Vajdaságból. Felsőtárkány egyik testvértelepüléséről, a romániai Partiumhoz tartozó Köröstárkányból pedig már visszajáró vendégek érkeztek: a helyi Werbőczy Cserkészcsapat vezetője, Egyed Csaba János három leányt és hat fiút hozott. Mint mondja, színmagyar településük egyik legnagyobb gondja, hogy lassan kiürül, mert elhagyják a diplomás fiatalok, sokan Nyugat-Európában keresik a megélhetést.

Kakukktojásként került a magyar ősöket felmutató táborozók közé egy görög fiatalember. Dimitris Imanimis születési helye ugyan Ciprus, de szívében hozzánk tartozónak érzi magát. A nagyszülei 1950-ben menekültek hazánkba, így az édesapja már Budapesten született. Dimitris történelmet és régészetet hallgatott, amikor szinte véletlenül betévedt egy szemináriumra, és kedvet kapott, hogy elsajátítsa a nyelvünket.

Visszajárt az ELTE nyári egyetemeire, most pedig egész tanévet töltött Budapesten, a Balassi Intézet támogatásával látogatta a kurzusokat. Úgy tervezi, hogy itt végzi a doktori iskolát, témája pedig mi más lehetne, mint a második görög diaszpóra (közösség) története. Büszkén mutatja a telefonján, mire bukkant egri kirándulásukon a várhoz közel: Makrisz Agamemnon szobrára – a görög művész egy alabárdos vitézt formázott meg.

Miért vágyik haza a Csendes-óceán partjáról egy huszonéves fiatal? – kérdeztem Végh Szilárdtól, aki minden nyáron itthon tölt néhány hetet. Ő persze remekül beszél magyarul, hiszen otthon is ezt használják.

A szülei Miskolc mellett, Mályiban éltek, amikor ő megszületett, és ötéves volt, amikor kiköltöztek Amerikába. Nagy keservvel tanult meg angolul, meséli, de ma már San Diegóban az állami egyetemen tanul, gépészmérnöknek készül. Mégsem vakítja el a kaliforniai napsütés, látja az elkényelmesedett „újvilági” életmód árnyoldalait is:

– Szeretek hazajönni, mert itt még természetesebb az élet, könnyebb az embernek megőriznie a hagyományokat és a függetlenségét. Az amerikai élet nem olyan, mint ahogyan a filmek alapján elképzeljük, ott sokan teljesen ellustulnak és befolyásolhatók lesznek – magyarázza.

Szilárd úgy gondolja: nem szabad elfelejteni, honnan jöttünk, mert minden fa csak olyan erős lehet, mint amilyen erősek a gyökerei.