Snétberger Ferenc: Kincsvadászat az életem

– A sors útjai nemcsak kifürkészhetetlenek, de kanyargósak is: az öné Salgótarjánból Budapesten és Berlinen át vezetett vissza a Balaton-felvidéki Felsőörsig...

– Az én utam valóban hosszú, és mai napig tart. A gyors karrier keveseknek és ritkán adatik meg, és különben is jobb, ha az ember megdolgozik a sikerért, fokozatosan halad felfelé, mintha tiszavirág-életű csúcsról zuhan vissza. Ugyanonnan jöttem, ahonnan ezek a táborbeli, hátrányos helyzetű, de zeneileg roppant tehetséges roma gyerekek – csak talán több szerencsém volt.

– Miért érzi magát szerencsésebbnek náluk?

– Salgótarjánban a többi roma családhoz hasonló körülmények között, szegénységben éltünk, de nálunk a zenélés segített elviselni a mindennapi nehézségeket. Édesapámat jó gitárosnak ismerték, esténként amerikai dzsesszt és djangót (Django Reinhardt roma dzsesszzenészről – a szerk.) is játszott, ebből tartotta el a hétgyermekes családját. Ő szerettette meg velem a hangszert és a műfajt is, akkoriban, amikor mások legfeljebb csak a Szabad Európa Rádión keresztül hallottak dzsesszt. A négy nővérem mellett a két bátyámmal mindig közelharcot vívtunk az egyetlen gitárjáért, sokat kellett várnom, hogy rám kerüljön a sor, és egy kicsit pengethessek. A szüleim észrevették a zenei érzékemet, és édesanyám unszolására 13 évesen beírattak zeneiskolába. Ez mindent megváltoztatott, a klasszikus gitár szerelmese lettem. Szerencsére megvolt bennem a kalandvágy és a bátorság ahhoz, hogy már fiatalon világot lássak és megméressem magam.

– Mi várta a nagyvilágban?

– Kultúrsokk! Nyugat-Berlin kultikus klubjában, a Quartierben a nyolcvanas években hemzsegtek a legizgalmasabb rock-, blues- és dzsesszénekesek, egy másik dimenziót jelentett a vasfüggönyön túli léthez képest. Itt rendezték meg minden évben a Jazz in July fesztivált, ahová meghívást kaptam 1988-ban. Al di Meola előtt léptem fel, teljesen ismeretlenként kaptam húsz percet.

– Egyáltalán hogy jutott el oda?!

– A német feleségemmel Magyarországon ismerkedtem meg. Nálunk élő kelet-berliniként engedéllyel meglátogathatta a nyugat-berlini rokonait, s ha már átjutott a falon túlra, elvitte néhány kazettámat megmutatni kinti kluboknak. Így kaptam meghívást a fesztiválra. Alig hittem el, hogy a hatalmas taps nekem szól. Az a pillanat meghatározta az életemet. Tudtam, hogy vissza fogok jönni.

– Mikor szánta el magát?

– A következő évben, 1989-ben, amikor a berlini fal már javában recsegett-ropogott. A feleségemmel Budapesten kezdtük a közös életünket, nehezen jöttünk el Magyarországról, de a szabadság, az inspiráló zenei közeg a multikulturális Berlin mellett szólt. Egy szál gitárral, két bőrönddel és pár száz márkával vágtunk bele, én alig beszéltem németül.

– Nem félt az ismeretlentől?

– Roma dzsesszgitárosként mi vesztenivalóm volt itthon?! A felsőörsi tehetségközpontunk gyerekeinek is azt tanácsolom, hogy kockáztassanak, legyen bátorságuk kipróbálni új dolgokat. Tudom, hogy a szegényes otthon is biztonságos fészeknek tetszik az ismeretlennel szemben, de szentül hiszem, hogy a cigányság számára az egyetlen boldogulási lehetőség a kitartó tanulás. Ezekben a fiatalokban benne van, otthonról hozzák a muzikalitáson belül az improvizáció veleszületett képességét – ezt kell előcsalogatni belőlük, mert ebben jók és verhetetlenek, sikerélményt kapnak, innen kiindulva lehet őket inspirálni a zenei tanulmányok felé.

– Ezek szerint a Snétberger-központban 60–65 leendő roma zenészt képeznek?

– Bármilyen körültekintően választjuk ki őket, nincs itt 60–65 tehetséges fiatal. Ügyesek, inkább így mondanám. Kell egy-két év, mire kiderül, mire futja a képességeikből. Egy biztos: a zenélés nagy eséllyel elkíséri őket egy életen át, még ha nem is ez lesz a hivatásuk. Az ígéretesek viszont már harmadik-negyedik éve visszajárnak ide, körülbelül harminc gyereket időközben felvették a korzervatóriumba, főiskolára, a legjobbakkal pedig együtt koncertezem itthon és külföldön. Óriási sikert aratnak, nemegyszer állva tapsol a közönség.

– Hogyan juthatnak be ide a gyerekek?

– Mentortársaimmal járjuk az országot, felkutatjuk és meghallgatjuk őket. Rendkívül izgalmas kincsvadászat ez! Előttem nincs titok, ránézek egy gyerekre és tudom, mire képes, nem is nagyon kell gitároznia. Hogy honnan tudom? Ismerem őket, közülük jöttem. Előfordul, hogy olyat tanítványt veszek fel, akiben más tanár kollégám nem hisz. Egyszerűen látom benne a fejlődés lehetőségét. Kérem szépen, írja bele az interjúba, hogy készítsenek és bátran küldjenek nekem hangfelvételt, szívesen meghallgatok mindenkit! Persze még így is mennyi kérdőjel és buktató adódik az út során! Mert ezek a fiatalok ettől kezdve hatalmas utat tesznek meg, hatalmas a kontraszt az ízig-vérig XXI. századi tehetségközpont és az otthonuk világa között! Évente 12 hetet töltenek itt: nyáron hat, ősszel és tavasszal három-három héten keresztül naponta a legjobb hazai és külföldi zenészektől – többek között a dobos Tony fiamtól is – tanulnak, minden hangszer és technikai háttér adott ebben a csodálatos Balaton-felvidéki környezetben. Első naptól együtt muzsikálunk, hogy megérezzék, a közös játékban mennyi öröm lakozik, és az improvizálásra ösztönözzük őket – ezek a mi táborunk óriási erényei, míg a hagyományos zeneiskolákban nem ezek a fő csapásirányok. A többi hónapban ki-ki a saját lakóhelyén rendesen iskolába jár, de ez idő alatt is a mentoraink segítik, motiválják őket. Vigyázunk arra, hogy ezek a gyerekek ne kallódjanak el.

– Ehhez ugyebár pénz is kell...

– Az ötlethez a finanszírozási hátteret az EGT Norvég Finanszírozási Mechanizmus (Norvég Alap) és a magyar állam teremtette meg, ehhez azóta számos támogató csatlakozott. Az idei évben a kormány a korábbi 40 millió forintos támogatást több mint a háromszorosára emelte. Végre biztos lábakon állunk.

– ...és kellett még a megvalósuláshoz az ön szakmai hitele, elszántsága.

– Emlékszem, 25 éves korom óta foglalkoztatott – a saját karrierem építgetése mellett – más zenei tehetségek felkarolása. Mindig kerestem a lehetőségeket, mit tehetek az enyéimért. Már ismert gitárművészként egy német lapinterjúban elmagyaráztam, hogy a roma gyerekek zeneiségét klasszikus iskolai eszközökkel kevésbé lehet előcsalogatni, ehhez egyedi módon kell közelíteni. Ezután kerestek meg, felkarolták az ötletet. A választás Neuköllnre esett, ugyanis itt él a legnagyobb berlini roma közösség. Elkötelezett zenésztársakat toboroztam, én magam heti háromszor a városon át biciklivel jártam tanítani. Visszagondolva: a felsőörsi központ története valójában akkor és ott kezdődött. Céljaink közt az is szerepel, hogy ezek a magyar fiatalok a zenei fejlődésükön túl a saját kisközösségeikben példaképpé emelkedjenek. Ugyanis a személyes példamutatásnál nincs nagyobb húzóerő. Tanítás közben ezekről is beszélgetek a gyerekekkel, ahogyan a toleranciáról is: nekik is nyitottnak kell lenniük, ha másoktól feltétlen elfogadást remélnek. Egyelőre ott tartunk, hogy roma származással még mindig sokkal nehezebb boldogulni.

– Ön annak a példája, hogy van értelme küzdeni.

– Igaz, nekem már könnyebb. De nem tudom, mennyi időnek kell még eltelnie, hogy ne csak akkor szeressenek, amikor a színpadon vagyok...