Szemmel tart a 666-os

Igaz, a tokája jól megereszkedett, a ruhája is elég régimódi, tán még a két világháború közötti időkből való – de ki tudja?! Hiszen sokszor még a fapuska is elsül, jó lesz hát vigyázni azzal a 666-ossal. Mindjárt más a helyzet a Bartók és a Vasút utca találkozásánál!

A 4-es főút felől érkezve a város első kereszteződésében formás kerek kenyérrel várják az utast. Egy szép arcú, meghatározhatatlan korú asszony öleli, ha kérnénk, talán még meg is szegné.

De nem szól senki, mert a nő is meg a kenyér is fából van, mint ahogy a 666-os rendőr meg még vagy huszonöt társuk szerte a városban.

Kaba ugyanis arról híres, hogy pár hónapja fából faragott emberek mutatják az idegennek az utat. Meg a helybélieknek is, mert hiába kicsi város Kaba, hatezren lakják, de azért annyira mégse kicsi, hogy mindenki minden utcát ismerjen. Ráadásul híresen bonyolult településszerkezetű, nagyon könnyű eltévedni benne.

Nem jókedvükből építették olyan kacskaringósra városukat a helybéliek.

A főtéren egy hatalmas kőtömb mesél a régi időkről, felidézve az országosan elterjedt mondást, miszerint „rendben van, mint Kaba, mikor leégett”. A szájhagyomány szerint hétszer égett le a település. 1242-ben a tatárok gyújtották fel, 1624-ben a törökök hamvasztották el, 1660-ban a szejdi pasa seregei tették porrá, 1707-ben a rácdúlás miatt égett, 1890-ben és ’92-ben a tanítói lakból, majd a szárazmalomból kiindult tűz emésztette el a házakat, 1919-ben pedig az országra törő oláh csapatok gyújtogattak.

A házak azonban újjáépültek, igaz, majd’ mindig más helyre, ezért is lettek olyan tekervényesek az utcák. A városházát azonban el sem lehet téveszteni. A gyönyörű, neoreneszánsz épületben vár rám Szegi Emma polgármester és Borbély Gyula önkormányzati képviselő, az útbaigazító szobrok ötletgazdája. Borbély úr nem mindennapi ember. Tavalyelőtt, 66 évesen bronzérmes lett a veterán birkózók belgrádi világbajnokságán, de jobb szereplésre számított.

– A korábbi világbajnokot ugyan legyőztem, de két orosz kegyetlenül elvert – összegzi élményeit, s láthatóan cseppet sem kedvetlenítette el a belgrádi nyomasztó orosz fölény.

Nem sokat szokott ő rágódni a történéseken, talán ennek is köszönheti azt, hogy újabbnál újabb ötletek pattannak ki a fejéből.

– A képviselő-testület meghökkentően újszerűnek találta a faszobrok gondolatát, de rögtön melléállt – meséli a polgármester. – Nem is sokára alapanyag-beszerző körútra indultunk, mert ezek a szobrok nem karomnyi husángokból készültek, a komoly, öreg, jó állapotú fatörzsek beszerzése pedig nem is olyan egyszerű.

A Nyírerdő segítségével azonban meglettek azok is, s a felállított alkotásoknak olyan nagy sikere lett, hogy a faragóink ma már alig győzik a megrendeléseket. Mert hírük ment a kabai szobroknak. A megye másik végébe, Tiszagyulaházára például három hasonló szobrot is el kell készíteniük, de meglepjük romániai és lengyelországi testvértelepüléseinket is egy-egy alkotással.

Ottjártunkkor azt tervezték, hogy a nyári színházi bemutatóra biztosan készen lesznek mindennel – reméljük, így lett! A kabai nyári színház a szezon egyik legrangosabb eseménye a Tiszántúlon, de alighanem az egész Alföldön. A kétezres évek elején indult, s azóta tizennégy darabot mutatott be a helyi emberekből verbuvált együttes. Profi produkció volt mind, pedig a szereplők amatőrök. Van köztük gazdálkodó, tanár, nyugdíjas, mérnök, gyógyszerész, rendőr, tanuló, mindenféle szakma és generáció képviselteti magát – óriási a sikerük. Így került színre többek között az István, a király, A dzsungel könyve, a Légy jó mindhalálig, a Kőműves Kelemen és az Indul a bakterház.

Ez utóbbiban az egyik főszerepet, a Banyát épp a polgármester asszony játszotta. Meg is kérdem tőle, hogy nem tartotta-e dehonesztálónak eljátszani ennek a vén, zsémbes asszonynak a szerepét, mire ő hangosan felnevet:

– Dehogy dehonesztáló! Óriási élmény sok száz kabai előtt színpadra állni. A hasukat fogták, mikor Bendegúz kibabrált velem! A szereplőnek, pláne, ha közszereplő is egyben, bírnia kell a kritikát.

A főutcán sétálva ránk köszön egy negyven körüli biciklis. Borbély Gyula azt mondja, ő alakította Istvánt, a királyt – „civilben” ő a református pap.

Idén augusztus 20-án az Abba együttes slágereit idézve a Mamma Miát mutatta be a kabai társulat, de látogatásunk idején még javában próbáltak a Porcsin László rendezte darab szereplői. S nem ám csak úgy ímmel-ámmal!

– Munka után, este hattól tízig  tartanak a próbák, de ahogy közelega bemutató, azok is későbbre tolódnak – avat be a szakmai titkokba a darab egyik szereplője, Bagi Lajos. Partnere, Oláh Renáta is a társulat aktív tagja, mindketten több darab szereplői.

Korábban akadt olyan előadás, amely kétszáz szereplőt vonultatott fel, de ha összeszámlálnánk az összes darab szereplőgárdáját, talán félezernél is többen lennének. Szinte nincs is olyan család a városban, amelynek legalább egy tagja ne venne részt a közös munkában.

Azt nem tudom, hogy Banáné Dudics Lujza, Koós Tibor, Bagi Mihály, Csukás János, Kovács Kálmán, Kovács Arisztid korábban színpadra lépett-e, de azt sejtem, hogy az elmúlt hónapokban aligha. Volt nekik éppen elég dolguk: ők faragták a nevezetes útjelző szobrokat. Az önkormányzat egyik műhelyében szorgos munka folyik. A földön hatalmas, majd’ méternyi vastag rönkök, a vastagabb már csaknem teljesen megfaragva. Egy marcona képű bihari betyár néz velünk farkasszemet, a közeli Pocsaj főterén fog állni. Készül az öccse is, hogy teljes harci díszben riogassa majd a menyecskéket meg a pénzes utazókat.

Az alkotók egyébként korábban egyáltalán nem foglalkoztak faragással. Különféle szakmákban dolgoztak, de hogy mind kevesebb lett a munkahely, közülük négyen is közmunkára szorultak. Álmukban sem gondolták, hogy egyszer az ő alkotásaikról fognak beszélni! Most azon törik a fejüket, hogyan fabrikálnak maguknak olyan szerszámokat, amelyekkel képesek megbirkózni a műhely közepén fekvő hatalmas, göcsörtös szillel. Mert a szilfa kutya kemény teremtés – majdnem olyan kemény, mint maguk a kabaiak.