A mi kis falunk - Nem fagyhat meg senki!

Történt ugyanis, hogy kezembe akadt egy húsz évvel ezelőtt a Szabad Földnek küldött olvasói levél, amelyben a kácsi Szabó Sándor arról panaszkodik: az egykor „a jövő generációját szolgáló gyermeküdülőt” néhány éve megvásárolta egy négytagú társaság, ám érthetetlen módon sorsára hagyta. Az öt-hat épületből, ami mozdítható volt, már minden eltűnt, az öltözők ajtajait, ablakait, a zuhanyzók csapjait, a padokat leszerelték, nagy részüket a medencébe dobálták. A polgármester ki akarta tisztíttatni a strandot, mire az egyik tulajdonos a rendőrséggel fenyegetőzött…

Hja, kérem, a spontán privatizáció ezek szerint a Bükk-hegység gyönyörűséges vidékét is letarolta.

Gondoltam, megnézem hát, húsz év elteltével mi van azzal a stranddal, és mi van Szabó Sándorral. Hamar kiderült: Szabó Sándor előbb bácsi lett, aztán meghalt, s a medence is végérvényesen az enyészeté.

A természet visszafoglalta, amit egykor elvettek tőle: a méretes, 15 × 30 méteres uszodában – benne(!) – ma egy fás, ligetes, áthatolhatatlan őserdő burjánzik.

No, ha már megtudtuk, hogyan alakult a kácsi uszoda sorsa – majd elmesélem Reviczky komámnak –, dolgunk és vállalásunk végeztével akár farolhatnánk is kifelé Kácsról. (A település ugyanis zsákfalu, ahogy errefelé mondják némi öngúnnyal: innen még a koldus is visszafordul…)

De mégsem mehetek: itt tart a vidék, amelyről meg azt mondják, egy tenyérnyi Svájc, hegyek övezte bölcső – ide született Kács –, és itt tartanak a település „elöljárói”, akik oly kedvességgel fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást.

S ha már ezer év, kezdjük akkor ezer évvel.

A község Árpád-kori település, a honfoglaló magyaroknak is szálláshelyül szolgált: a Kácsi-patak hűs vizéből itatták állataikat. A fejedelem Acsádnak, egyik vezérének földet adott, ahova azután a fia, Örsúr várat építtetett. A várnak már csak az alapja áll, viszont a IV. Béla királyunk idején ide települt bencés apátságból valamivel több megmaradt. Jelesül a monostor egyik épülete, az a 4 × 4 méteres medence, amely anno a fürdőjük volt, no meg az egykori „boszorkánykonyha”, amelyben egy ötszáz literes vörösréz üstben főzték híres gyógynövénykivonataikat. A boszorkatanya látható még, az üstöt viszont ellopták.

– Hát például ezért, az ellopott üst miatt írta meg azt a bizonyos levelét Szabó Sanyi bácsi a Szabad Földnek. Az háborította fel, hogy a privatizáló négyek nem a jó gazda gondosságával járnak el. Azt beszélték, hogy nagyívű terveikhez komoly banki kölcsönt kaptak – már bocsánat, de az itteniek Kupa Mihály bandájának nevezték őket –, ám a tervekből nem lett semmi, lám, még a rézüstnek is lába kelt. Az akkori tanács szerette volna visszaállítani a fürdőt olyannak, amilyen volt, kitisztíttatták, kimeszelték, erre jött a rendőrséggel való fenyegetőzés. Ami már csak azért is rendkívül szomorú volt, mert gyerekként, az öltöző épületének tetejéről beleskelődve értesülhettünk a másodlagos nemi jegyek állapotáról…

Mindezt már Ostorházi István polgármestertől tudom, aki helyettesével, Balog Jánossal és a falugazdával, Bene Lászlóval, vagyis Laci úrral mesél múltról, jelenről. A legfontosabb adatok ma így szólnak: Kács község a Bükkalja déli részén, a Kácsi-patak völgyében bújik meg. Nagyjából egyforma távolságra – úgy 40 kilométerre – Egertől, Miskolctól.

Ötszázhárman lakják, s ahogy az lenni szokott, közülük csak 42 a gyerek és fiatalkorú. S ahogy az is lenni szokott: évente 10-15 temetésre jó, ha egy-két születés jut. A házak száma 195, ehhez jön még 93, többnyire külföldi kézben lévő nyaraló. Az autók száma 160, tulajdonosaik a gépjárműadóval, az ide bejegyzett 54 cég pedig az iparűzési adóval gyarapítja az önkormányzat bevételeit.

Azért ne gondoljanak üzemi épületekre, ipari parkra; kis cégek ezek, észrevétlenül húzódnak meg a házak között.

– Ugorgyunk – mondom a Légy jó mindhaláligból Pósalaky uramat idézve –: ugorgyunk még vissza, ha nem is ezer, de mondjuk úgy ötven évet.

– Akkor virult igazán a község. A bencések monostora, a strand és a gyereküdülő igen nagy vonzerőt jelentett. Három épület, a kor szellemének megfelelően a Szabadság, a Béke és az Előre nevet viselve, nyaranta egy-egy turnusban több száz gyereket látott vendégül. A diósgyőri és a miskolci kohók, vas- és acélgyárak küldték ide a gyerekeiket nyaralni. Pavilonokat építettek nekik, vagy harminc asszony főzött rájuk. Aztán ránk tört a privatizáció; tán emlékszik: a nagy gyárak mentek a lecsóba – ugyan kinek maradt volna kedve itt üdültetni? A „négyek bandája” is odébbállt, új tulajdonosa lett a területnek, s kezdődött elölről az ígérgetés, a tervezés. Még Kács Jövőjéért Egyesület is alakult. Szerintem kitalálja a történet végét… Nagyon ráfizettünk a magánosításra: holland, magyar, német fillérekért megvett mindent, ami csak mozdítható volt, mi meg olyan szegények lettünk, mint ahogy Moldova írja: még a fenekünk is kettőből van…

– Mennyire fillérekért hordták szét Kácsot?

– Az önkormányzat 2013-ban visszavásárolt egy darab földet, a Kecskekőtanyát. Nos, a német anno, úgy beszélték, százezerért vette meg, tőlünk meg 9 milliót kért, végül 7 millióért sikerült megvásárolni. Az egykorvolt üdülőt a stranddal, a hét hektárral talán 10 millióért vitték, azóta kínáltak már érte állítólag 240 milliót is, de nem eladó.

– Hát akkor nézzük meg, mi maradt – javaslom, és útnak is indulunk Balog alpolgármester pincéjébe, hogy megkóstoljuk kácsi borát.

– Akárcsak Egerben, itt is a csákánnyal faragható riolittufából épültek, mélyültek a pincék. Ugyan még mindig három pincesorunk van, de ez a vidék inkább az erdeiről híres. Ahogy mondják: Kács erdősültsége több mint 90 százalékos, nem sok ilyen település van Magyarországon! Ami azonban a riolittufát illeti, ebből nemcsak borospincék, hanem egykor barlanglakások, illetve kőhodályok is készültek.

– A követ értem, a hodályt is, már amennyiben birkaszínt, pajtát, akolt jelent, de így együtt: kőhodály?

– Kács nevezetessége a riolittufába vájt kőhodály, amit mint jelentős kultúrtörténeti emléket is nyilvántartanak. Számos ilyen készült több mint száz éve, volt, amelyikben laktak, de leginkább állatokat, juhokat tartottak bennük. Az egyik kőhodályban háromezer juh is elfért, külön a fiaztató, külön az anyajuh, külön a kosok. A visszavásárolt területünkön, Kecskekőtanyán is van kőhodály, az ott nevelt birkák nyáron hűsölni, télen melegedni térnek beléjük. Megnézi?

– Hatszáz csirke, 80 bárány, négy anyadisznó és egy hatalmas kan: ez az önkormányzat állatfarmja – vezet körül birodalmán Laci úr, aki nemcsak falugondnok, de a közfoglalkoztatottaknak is a főnöke. – Nekünk van a faluban a legtöbb disznónk, már nem ez az öt, a napokban adtuk el a szaporulatot, harminc kismalacot. A csirkéket meg az itt élők veszik, kedvezményes áron. A sas és a vadmacska pedig viszi… A vadmacska reggel negyed 7-kor jön reggelizni, elkap egy-egy tyúkot. Meg tudnánk lőni, de ahogy nekünk, neki is élnie kell…

– A disznóólakba mindig némi utálkozással megyek, de ami itt fogadott, ilyen tisztán, szárazon tartott kocákat az életben nem láttam!

– Mindez a közmunkásainkat dicséri. Számuk folyamatosan csökken: 26-ból már csak 13-an vannak, a többiek munkahelyet találtak. Ez nagy nyereség nekik és a településnek is.

– Vegyük sorba: mit kínálnának az idegennek, hogy idejöjjön Kácsra?

– Büszkék vagyunk a vizeinkre, a kácsi patakra – Baloghné, Anna az ÉRV vízmű dolgozója vezet körbe bennünket a védett forrásnál. – Innen ered a patak, amelynek teljes hossza több mint 18 kilométer, a vízhozama óriási: percenként háromezer liter víz zúdul a mélybe, de van, hogy ennek a kétszerese. Előfordult, hogy akár fél évig nem esett errefelé az eső, de a forrás nem apadt ki. Ami nekünk természeti kincsünk, másoknak maga az élet: ezt a vizet issza vagy 50 ezer ember, akikhez komoly gerincvezetéken jut el a patak, amely a mérések szerint a világ egyik legtisztább forrása.

– Miért nem palackozzák?

– Gondoltunk rá, még az is előfordulhat, hogy egyszer majd kapható lesz Kács kincse… Nem tudom, a fekete bödöncsiga léte érdekli-e: ez a mákszemnyi kis jószág több tízezer éve él itt, jelezve a víz tisztaságát. Az egykori vízimalmokat viszont sajnos már nem tudjuk megmutatni, pedig száz éve a patak még vagy tucatnyi malom kerekét hajtotta. Mára csak egy maradt, és már az is a romlás útját járja: nem működik a vízellátó csatornája, lerohadt a vízkereke, a belső részét pedig eszi a szú. Húsz évvel ezelőtt még működött, a rajta átfolyó vízeséssel Kács leghangulatosabb turisztikai látványossága volt.

– Hát akkor ugye van a Kács kincse előállítása, másodjára a vízimalom felújítása – mi van még?

– Híres vadászterület is vagyunk, valamennyi nagyvad megtalálható errefelé, amit az évente megrendezett vadételfőző versennyel bizonyítunk. A sorban az idén éppen a tizenhetediket tartottuk meg, vagy negyven csapat ragadott fakanalat. Az iskolánk ugyan már tíz éve megszűnt, de működik erdei iskolánk, ahol most éppen a Békessy Béláról elnevezett debreceni vívócentrum gyerekei edzőtáboroznak. Van egy gyönyörű, XII. századi eredetű templomunk, amelyet a XVIII. század mesterei az egyik leggyönyörűbb barokk templommá építették át. Neves műemlékünk. Búcsújáró hely is vagyunk, bár inkább csak voltunk: régen a körmenetre lovas kocsival jöttek a népek, volt, hogy 3-4 ezren, ma már a falusiak közül sem megy el mindenki. Papunk sajnos nincs, a déli harangszót programvezérelt automata „húzza”; a tisztelendő úr – négy falu papja – viszont minden vasárnap nálunk is misézik.

– Négy falu, négy mise, négy misebor – istennek tetsző szolgálat lehet…

– Szerényen élünk, javakban nem bővelkedünk, de ami kell, az megvan – veszi vissza a szót Ostorházi polgármester. – Figyelünk az idősekre, a rászorultakra, több éve tudjuk minden tanulónknak az iskolakezdését támogatni. Biztos vagyok abban, senki sem érzi úgy, hogy ha bajban van, a közösség ne figyelne rá. Nálunk nincs szociális temetés, ha valakinek semmije sem maradt, hát eltemetjük mi: kivisszük a verespástra – mifelénk így hívják a temetőt. És itt soha nem fagyhat meg senki, ha valahol két napja nem füstöl a kémény, Laci úr csapatai már indulnak is…