Grúz kaleidoszkóp

Kitart még a századfordulós, illetve a második világháború előtti élet – főként a falvak házai mesélik, milyen volt grúznak lenni, nagy családban felnőni, a nap járásához igazodva élni. A hegyek apróbb-nagyobb falvaiban semmi nem nógatja az időt gyorsabb múlásra (már ha épp béke van), az állatoké a tér. A bivalyoké a hajnal, hogy aztán hűvösbe húzódjanak a tikkasztó hőség elől, a reggelt a tehenek és a disznók „lakják be”, szabadon kószálnak a települések körül, övék a mező, a hegyoldal, de az országút is. És tényleg, aki fel akarja fedezni Grúziát, annak leginkább a jószágvészhelyzetre kell felkészülnie, mert az árok dágványából bármikor az útra pattan a disznó, a tehenek meg úgy érzik, böffenős elmélkedésre rendelte az országutat a Teremtő – csak ez a kanyarban majdnem baromnak csapódó autós számára nem egyértelmű. 

A második kor a szovjeté – mi más is lenne? Szocialista-birodalmi stílusú „kultúrok”, tanácsházák, tudományos intézetek terpeszkednek mindenhol, ürességtől konganak – legyen szó egy faluról az abház határvidéken vagy épp Batumi (Grúzia második legnagyobb városa) arborétumának szomszédságáról. 

A „szovjet élet” leginkább a nagyvárosokban érhető tetten, például a szubtrópusi vidéken fekvő Batumi beton tömbházaiban. Holott ezek sokkal különbek oroszországi társaiknál, valahogy könnyedebbek, tagoltabbak – jókora teraszok és balkonok segítenek túlélni a hőséget, zömük kovácsoltvas fémkorlátokkal, -cirádákkal cifrázott. Mégis szegényesnek hatnak – a vasdíszek zömét eszi a rozsda, a falak szabadulnak festéstől, vakolattól. Bár az is igaz, hogy nem maradt sok idő a felújításra, a szovjet birodalom széthullása óta több polgárháború és orosz behatolás miatt kellett elnapolni a festést, rozsdavakarást. (Csak egy példa: miután Grúzia deklarálta függetlenségét, az adzsarák – akik épp Batumi környékén élnek – kitalálták, hogyha a grúzok leléphetnek az oroszoktól, akkor ők is a grúzoktól, és évekig állt a bált. Aztán a grúz kormányzat úgy döntött: kifizeti a bennmaradás árát, és önteni kezdte a támogatásokat az adzsari régióra. Hasonképp alakult a függetlenségi helyzet az abházokkal is.) 

Ám ha a régi világot nem is újították fel, az árnyékában kialakult egy új. Batuminak így akad egy luxusarca is. Amikor az ember a reptérről becsorog a városba, elsőnek az üveg „veri szembe”. Mindenhol feszített üvegportálú, hatalmas épületek (vagy készen, vagy készülőfélben) merednek rá. Aztán egy érzés kísérti, nevezetesen az, hogy amerikai kaszinóvárosban van. Ugyanis eklektikus – gyakorta múltidéző – épületek sorjáznak. Felhúzták a félbevágott Colosseumot (akad előtte szoborlégionárius), van feje tetejére állított görög palota, és a belváros egyik legfelkapottabb terén egy olyan ház áll, amit mintha egy Hanza-városból téptek volna ki és telepítettek volna át a Fekete-tenger partjára. Miközben a páratlanul szép ortodox templomot csak két mondatra érdemesíti az idegenvezető. 

Úgy tűnik, mintha még nem találták volna ki igazából Grúziát, pontosabban azt, mit is akarnak megmutatni a turistáknak. Példának okáért van egy remek adottságú tengerpartjuk, olyan, amelyik simán lepipálja az olasz Adriát, ám ehhez képest a part mérsékelten van karbantartva, és alig akad egy-két szolgáltató egység. És ez akkor is igaz, ha a turista kimegy a nagyvárosból, és úgynevezett üdülőfaluban próbál „beachelni”. A plázs egy főút és a tenger közé van préselve, és ha meg akarja közelíteni, a fürdőzőnek olykor teheneket kell kerülgetnie. De legalább laknia van hol, ugyanis egyre több jó minőségű apartman épül. A „szobaínséget” az azért még jól mutatja, hogy félig kész házak alsó szintjeit is ki lehet adni. Szóval a helyzet olyan az idegenforgalomban, mint amikor egyszerre gurul az úton az öreg Lada és az új BMW, mindkettőből akad szép számmal, de még nem világos, hogy ül át az öreg Zsiguliból a német szuperautóba a sofőr – vagy éppen kerül-e egy középkategóriás járgány is. Tény, Grúzia megtehetné, hogy csak a luxusra repül rá, de kiépített üdülőfalvak híján a klasszikus all inclusive ellátást (bemegy az ember a turistanegyedbe és hazainduláskor kiballag) nem képes biztosítani. 

Az ország azonban – szerencséjére – rendelkezik két olyan „természeti csodával”, amire bizton építhet: az egyik a grúz étel, a másik a grúz bor. És a hedonizmust errefelé összekötik a természeti szépségekkel. Mert – talán az említett romantikus hajlamnak köszönhetően – a grúz borházak és éttermek a hegyek közé rejtőztek, erődítményszerű épületekbe. És sokszor bizony egy turistabusszal alig lehet megközelíteni őket. Az egyikhez példának okáért egyesben kapaszkodott fel a busz, aztán következett még egy kis rázós földút. Az viszont más kérdés, hogy ebéd után a turista szinte majd’ kipukkad. De nem sokáig, mert ha már úgyis a hegyek közé szorult, akkor lenyűgöző szurdokokban adhatja le a pluszkalóriákat, mélybe szakadó sziklafalak és vízesések között.