Iszogató - Főszerepben a szaturátor

A Ferencváros kellős közepén, vadszőlővel befutott házban készíti a buborékos italt évtizedek óta Deák László és családja. Már a nagyapja is szódás volt, 1922-ben kezdte az ipart. Valahol a Mester utcában, nem messze a mostani üzemtől állt az első műhely. Apja és a testvére már az egykori Ranolder (ma Balázs Béla) utcában dolgozott, mígnem 1949-ben államosították őket – meséli Deák László.

Csakhogy valamikor az ötvenes évek közepén Rákosi Mátyás igencsak megszomjazhatott, és sehol nem tudott inni egy jó szódát. Menten ki is adta az utasítást, hogy a szódavíz legyen közszükségleti cikk, és akár a föld alól is kerítsék elő az egykori szódásokat. Így kapott ismét iparengedélyt Deák úr édesapja. A fáma szerint a pesti szódás kollégák adták össze a berendezést: ki ládát, ki üvegeket, még egy eldugott szódatöltő gép is került valahonnan.

Deák László szódásüvegek között nőtt fel, mégsem lett belőle azonnal szódás. Fiatalabb korában a Ferihegyi repülőtéren dolgozott kereskedelmi tisztként. Édesapja halála után az édesanyja vitte az üzemet, de ő – mint a fia mondja – annyira jótét lélek volt, hogy nem lehetett alkalmas az üzleti vállalkozás vezetésére. Így aztán Deák úr 1973-ban átvette a Márton utcai kisüzemet, és nekiállt, hogy folytassa, amit az apja és a nagyapja elkezdett.

Amikor megérkezünk, Deák úr éppen telefonál. Próbálok fülelni, ám a társalgás lengyelül zajlik, ami jelentősen nehezíti a megértést. – Több mint száz kisüzemet szereltünk fel az elmúlt években külföldön – magyarázza házigazdánk a telefont –, Kazahsztánban, Lengyelországban, de még Ausztráliában is. Ha kérdés van, azt meg kell válaszolni.

Azért ez a folyékony telefonos társalgás elég gyanús, kérdem, nem volt-e véletlenül lengyel a családban? – Hát a családban éppen nem, de volt egy hosszabb lengyel kapcsolatom, amiből csak a nyelv maradt meg. Évtizedekig nem használtam, s nem is hittem volna, hogy valaha szükségem lesz rá. Aztán tessék. Az elején azért voltak nehézségek, mert szerelmet bármikor tudtam vallani, de annak utána kellett néznem, hogyan mondják azt, hogy feszteleníteni a szaturátort – jön a válasz.

És ha már így belementünk a szakmába: a szaturátor a szódakészítés egyik legfontosabb eleme, ez a masina juttatja be a szén-dioxidot a vízbe. Méghozzá alacsony hőmérsékleten és igen nagy nyomással. Minél alacsonyabb a víz hőmérséklete, annál több szén-dioxidot képes felvenni, vagyis annál szúrósabb lesz a víz. Deák úrék 8 fokra hűtött, sima pesti ivóvizet használnak, ami a háromtagú szűrőn és a hűtőrendszeren át érkezik meg a töltőgéphez. A szűrők a szódavíz két fő ellenségét, a klórt és a mechanikai szennyeződést szűrik ki a vízből. – A pesti víz egyébként nagyon jó, teljesen alkalmas szódának. A szóda pedig akkor jó, ha kellőképpen csípős és savanykás, és ha az utolsó csepp is éppen olyan, mint amikor először nyomom le a kart – magyarázza a tökéletes ital ismérveit Deák László. De nemcsak a víz, a palack minősége is fontos. Egy szódásüvegnek minimum 12 bar nyomást kell kibírnia. Erre csak a speciális palackok képesek. Amikor „szódásüvegről” beszélünk, ma már inkább pillepalackról van szó. Bár néhány helyen még ragaszkodnak a régi üvegpalackhoz, azt már csak „saját felelősségre” töltik újra. – Az üveg tényleg szebb, de balesetveszélyes. Ha eltörik, hatalmas erővel robban szét – mondja Deák úr, és magyarázatképpen megmutatja a jobb kezét, rajta egy hosszú heggel.

A műhelyben öten dolgoznak: a négy családtag és Karcsi, aki a palackokat tölti. Egyébként mindenki mindent csinál, amire éppen szükség van. Igazi családi vállalkozás. Nem is vágynak többre. Éppen annyi szódát készítenek, amennyit el tudnak adni. Sem fejleszteni,