Megosztóké a világ! Az Uber kiszállt, de virágzik az új típusú gazdaság

A háború még nem dőlt el, csupán újabb csatát vesztett az Uber, a sharing economy egyik legismertebb formája. A fuvarozást vállaló cég július 24-én kivonult az országból. Győzött a taxislobbi. Ha a kivonulás végleges is, nem árt észben tartanunk: a megosztáson alapuló gazdaság virágkorát éli.

És rendkívül sokszínű! Kezdjük, mondjuk, a lakáskiadással!

Kaiser Kata évek óta adta már ki belvárosi, a bulinegyed közepén található lakását, amikor úgy döntött, a régi barátok helyett inkább átutazó turistáknak adja át a kulcsot időről időre. Tavaly decemberben kezdett airbnb-ezni. A közösségi megosztáson alapuló lakáskiadásba bárki beszállhat, nem kell hozzá mást tenni, mint regisztrálni az Airbnb rendszerébe, feltölteni pár jó képet a lakásunkról, árajánlatot tenni, majd várni a vendégeket. Akik a világ bármely tájáról érkezhetnek. „Az első pár hónap, a tél és a tavasz eleje kicsit küszködős volt. De a nyár elejével felpörgött az üzlet, egyre többen jöttek.”

Persze az alkalmi szállodások jól teszik, ha mindezt legálisan, minden adót és terhet befizetve teszik. „Csodálkoznak a vendégek, amikor megérkeznek, mennyi aláírandó papír vár rájuk. Ragaszkodom hozzá, hogy mindenről számlát kapjanak, legális legyen az üzlet.”

Az ár, amiért az Airbnb-en keresztül szálláshoz juthatunk nyaralásunk során, képlékeny. Akad lakáskiadó, akinél lehet alkudozni. Kata ezt a lehetőséget nem állította be a profilján, cserébe viszont bárki lefoglalhatja a szabad időpontokat, nem kell hosszabb ismerkedős köröket futni e-mailben. „Alaposan körbenéztem a piacon, a lakás szomszédságában és közvetlen közelében található kiadó Airbnb-es szállások árát tanulmányoztam (nem kevesebb, mint 120 ilyen lakás van a környéken!), kezdetnek pedig egy ezek alatti, olcsóbb árat lőttem be. Májusban emeltem kicsit az áron, egy jó nyár után kicsit talán feljebb is lőhetek.”

De miért választotta az elsőre rizikósnak tűnő alkalmi lakáskiadást a biztosabb albérlők helyett?

„Általában barátoknak, szívességből, jóval alacsonyabb áron adtam ki a lakást. Ha pedig valaki elköltözött, jött a bizonytalanság: ki lesz a következő, fizet-e időben, vigyáz-e a lakásra? Úgy gondoltam, biztosabb, ha már hónapokra előre látom, ki lesz nálam. Az eddigi tapasztalataim pedig nagyon jók: kedves, rendes, megbízható emberek jöttek.” Az Airbnb-t – ahogyan a többi, neten keresztül elérhető szolgáltatást, vagyis a sharing economy egyéb formáit – jellemzően a fiatalabb korosztály használja. Kata vendégei is leginkább 23–33 év körüliek, bár érkezett már hozzá idősebb mexikói házaspár is. („Őutánuk hangsúlyoztam még erősebben azt a fontos információt az adatlapomon, hogy nincs lift, cserébe viszont nagyon közel van minden.”)

Tévedés ne essék: szó sincs arról, hogy mindenki azt csinál a közösségi megosztókon, amit akar. Sőt! A legszigorúbb ítészek nem a cégek, hanem maguk a felhasználók. A legtöbb ilyen szolgáltatás velejárója megkérdezni azt, aki igénybe vette: milyen tapasztalatai vannak? Osztályozzuk a szállásadót, az alkalmi szakácsot és a sofőrt. Aki pedig rendre rossz értékelést kap, az számíthat a szankciókra. Még akkor is, ha nem károsított meg senkit. „Pár hónappal ezelőtt valaki bejelentkezett, épp a Sziget idejére. Az én saram, hogy akkor még nem tüntettem fel a profilomon: azon a héten drágább a lakás. Amint megláttam a foglalást, írtam a férfinak, hogy ne haragudjon, én hibáztam, de abban az időben az előzetes áron nem tudok szállást biztosítani számára. Semmi gond, válaszolta, de akkor inkább más szállást keres és kért, töröljem én a foglalást, mert neki ez tizenvalahány euróba kerül. Ahogy kérte, töröltem. Erre olyan dörgedelmes levelet kaptam az Airbnb-től, mint még soha. Vendéget lemondani ugyanis nem szabad, még akkor sem, ha a vendég kéri. Súlyos büntetést kaptam: arra az időszakra nem adhattam ki a lakásom, ami hatalmas kiesés, továbbá az esettől számított egy éven át nem kaphatom meg a superhost besorolást, amit tíz jó ajánlás után tudhat magáénak a lakáskiadó.”

A mai huszon-harminc éves korosztály számára – a digitális bennszülöttekről, a Z generációról (1995 után születettek) nem is beszélve – a számítógép, okostelefon, internet segítségével összekötött közösség, a megosztáson alapuló gazdaság már alapvetés. Nem véletlen, hiszen évek óta alszanak mások kanapéján, ha utaznak, vagyis couch surfingelnek, előszeretettel használják az Ubert és a hasonló elven működő taxikat.

A kevésbé tehetősek teleautóval utaznak vidékre (vagy éppen külföldre), a fuvart pedig a neten, az Oszkar.com weboldalon keresztül szervezik meg. Vagy küldenek csomagot idegenekkel, akik éppen a címzett felé utaznak: Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon erre a legjobb alkalmazás lehet a Shyp vagy a Postmates.

Szintén a sharing economy részeként válhat bárki szakáccsá, sofőrré vagy kutyasétáltatóvá. Szakemberek már nevet is adtak ennek a jelenségnek: gig economy. Ezek azok az online térben működő szolgáltatások, amelyek segítségével szinte bárki vállalkozhat, az applikáció mindössze annyiban segít, hogy összeköti a keresletet a kínálattal. Vagyis csak a megfelelő platformon kell regisztrálni, és máris minden érdeklődő számára elérhetőek. Mint például a Yummber (a szolgáltatást lapunkban is bemutattuk), ahol az éhség és a lelkes amatőr szakács által készített étel találkozik.

A recept egyszerű: a regisztráció után megosztjuk, mit főztünk aznap és hány főre, akinek pedig tetszik a kínálat, bejelentkezhet vendégnek. A sharing és a gig economy elterjedése nem véletlen. Sok előnye közül kiemelendő a rugalmas munkavégzés lehetősége. Pluszbevételt jelenthet például a gyerekükkel otthon lévő szülőknek az uberezés vagy a yummberezés. Hátrány viszont, hogy még nem alakult ki érdekvédő, segítő szakszervezet az efféle munkákat vállalók segítésére.

A versenyhelyzet azonban adott. Pár hónapja, egy szombat éjjel Budapest egyik külső kerületéből szerettünk volna a belvárosba jutni. Lelkes Uber-felhasználóként nyúltunk a telefonhoz, ám az igencsak forgalmas időszak következtében az árak jelentősen emelkedtek az uberesek között, mi pedig kivételesen taxit hívtunk. Most, hogy az Uber már nem elérhető Magyarországon, ez a versenyhelyzet és az egyén választási szabadságának egy szelete tűnik el.


BIZALOM NÉLKÜL NEM MEGY. A legtöbb fejtörést – a legális működésen túl – a bizalom kérdése okozhatja. Miért ülünk be egy idegen autójába, bízva abban, hogy épségben elszállít úti célunkhoz? Miért engedünk be idegeneket az otthonunkba, hogy aztán az asztalunknál ülve fogyassza el a vacsoráját (és fordítva: miért esszük jóízűen az ismeretlen szakács étkét)? Hogyan hagyhatjuk idegenre az otthonunkat, miért engedünk messziről jött utazót a kanapénkra? Miért bízzuk rá a kutyánkat idegen sétáltatóra? Bíznunk kell a másikban, hiszen az étteremben sem garantált, hogy nem csúszik be valami gikszer a konyhában, vagy hiba a biztonsági rendszerben egy egzotikus szállodában. De az alapvető hiten túl – miszerint nem akarnak átverni, megkárosítani minket – ezek az alkalmazások is megpróbálnak a lehető legjobban törekedni a biztonságra. Az Uber például csak olyan sofőröket alkalmazott, akiknek minden engedélyük (az az engedély, ami a taxisoknak is) megvolt a személyszállításra (ennek hiányában júniusban 400 munkatársukat „kapcsolták le”), továbbá büntetlen előéletet vártak el. A kártyás fizetésnek köszönhetően a pénzzel sem kellett bajlódnunk.