Sétáló reklámhordozók

A CareerCast.com jelentése nyolc haszontalan állást sorol fel. Nos, a társaság a kereslet oldaláról közelített, mondván, léteznek olyan munkakörök, amelyekben még sokan dolgoznak, bár a munkájuk felett eljárt már az idő. Az amerikai cég szerint a reklámhordozó szendvicsemberek is közéjük tartoznak. Lehet, hogy „elavultak”, de például a főváros utcáin naponta botlunk beléjük. A táblákon vonzzák a szemet a hatalmas betűk, a színes fotók, melyek körbeölelik „sétáló” gazdájukat.

A szabadtéri reklámhordozók története egy kőbe vésett sonkával kezdődött Memphisben, az ókori Egyiptomban. A Nápoly melletti Pompejiben pedig gladiátorjátékokra és választásokra felhívó festett textileket, falapokat találtak az ásatások során. Valamikor az I. században készülhettek, de ezeket még nem aggatták emberekre. Viszont az 1900-as évek elején készült archív fényképeket vagy filmfelvételeket már el sem tudnánk képzelni a szendvicsemberek nélkül. Tényleg, zseniális ötlet: a hirdetés nem áll vagy lóg egy helyben, hanem mozog (így többen láthatják, olvashatják), kiabál és még szórólapokat is osztogat.

– Rutinosnak számítok a szakmában, egy évig kürtőskalácsot hirdettem, most meg pizzát – mondja az 50 éves Erzsébet, aki rokkant férjét gondozza, az ápolási segély mellé jól jön a kiegészítés. Óriási színes pizzaszelet rajza fedi a hasát és a hátát, mellette öles számokkal: 200 Ft. – Szabad vagyok, nem parancsolgatnak nekem. Akkor ülök le, amikor akarok, senki nem ellenőriz. De az okos ember nem él vissza a főnöke jóindulatával, szorgosan járom a környéket. Egy héten öt napot kell dolgoznom, 500 forintos órabérben reggel 8-tól este 6-ig tart a műszak. Az eredeti szakmám bolti eladó, azzal nem keresnék ennyit. Hogy télen mi lesz? Hát majd jól felöltözöm – mondja nevetve az ápolt nő, és a mellette álló fiatalemberre mutat, aki a vállára akasztott táblákon olcsó lángost hirdet. Nem szeretne nyilatkozni, de azt azért elmondja, hogy sehol máshol nem kapna ennyi pénzt. Rokkant, a fél szemére vak, egyáltalán nem érzi megalázónak, hogy így keresi meg a napi betevőre valót.

Keresem az üzletvezetőt, megéri-e szendvicsembereket alkalmazni, vagy az amerikai cégnek van igaza, és értelmetlen állás ez is? Mint kiderül, a kicsiny kutricából álló „pizzéria” kiterjedtebb hálózat tagja, a fővárosban harminc ilyen üzlet működik, ahol egy kis ablakon át nyújtják oda a friss pizzaszeleteket az éhes járókelőknek. Mindegyiknek kötelező így is reklámoznia magát. – Szerintem nem sok a hozadéka. Nemrégen szórólapokat is osztogatott Erzsébet, fantasztikus akciót hirdettünk, mégsem jöttek többen. A környéken inkább presztízs kérdése, hogy ki hirdeti a termékeit táblás emberrel.

E módszerrel leginkább az étkezdék és a régiségüzletek reklámozzák magukat. Rendszeresen jönnek a nyugdíjasok és érdeklődnek, van-e számukra álláslehetőség – mondja az üzletvezető.

Világszerte találhatók leleményes emberek, akik „szendviccsé” válva próbálják valamire felhívni a figyelmet. Egy New York-i férfi így keresett magának „gazdag feleséget” – hogy sikerrel járt-e, arról nem szól a fáma. A dél-karolinai Larry Swilling táblával a nyakán-hátán rótta az utcákat, hogy donort találjon súlyosan vesebeteg feleségének.

Szinte hihetetlen: a kétségbeesett férjet több száz ember hívta föl telefonon. A jelentkezőket sorra megvizsgálták a kórházban, de sajnos nem találtak az asszonynak megfelelő donort, ám az önkéntesek megmenthették mások életét. Bakács Tibor Settenkedő újságíró évekkel ezelőtt új könyvét hirdette a pesti utcákon sétálva – akár a pizzát és lángost reklámozó szendvicsemberek…