1956-RA EMLÉKEZÜNK - Lehullott a vörös csillag

Gyermekkoromban a falu központjában laktunk, a ház előtt artézi kút volt (most szökőkút van a helyén). Azzal szemben állt a pártház, amit csak akkor nyitottak ki, ha a párttagok összejöttek benne gyűlést tartani. Az ajtó fölött egy nagy ötágú csillag estétől reggelig világított.

Csúnya, ködös idő volt 1956. október 23-án. A rádióban hallottuk, mi történik Budapesten, lövéseket is hallottunk, és többször mondták Nagy Imre nevét. Aztán meg, hogy takarodjanak ki Magyarországról az oroszok. Később maga Nagy Imre mondott miniszterelnökként beszédet: hallgatta mindenki, szép beszéd volt.

Gyűléseket tartottak nálunk is a kultúrházban, kicsit össze voltak zavarodva az emberek.

Egyik este épp egyedül voltam otthon, amikor egy ismerősünk jött hozzánk. Megkérdezte, hol vannak a többiek, aztán egy seprűt kért. Felkapta, és ment kifelé, én meg utána. Odament a vörös csillaghoz, kettőt odavágott neki, le is hullott és összetört az egész. – Na, ennek vége! – mondta, és elment.

Anyám mikor hazajött, annyit mondott: valaki leverte a csillagot. És küldött, hogy seperjem fel a törmeléket. Összesepertem, és több szó nem esett róla. Akik vízért jöttek, kérdezgették, mi történt a csillaggal. Mondtuk, hogy nem tudjuk (anyám tényleg nem tudta). Azután annyira nem foglalkoztunk vele, és mások sem.

Nem sokkal a forradalom leverése után egyszer csak jött be hozzánk a kapun egy rendőr és két civil ruhás férfi. Bemutatkoztak, hogy ők nyomozók, és egyikük az aktatáskájából egy papírlapot vett elő, kérdezték a nevünket. Nekünk valamit tudni kell arról, hogy ki volt, aki leverte a vörös csillagot – mondták, felolvasva a pontos dátumot.

Anyám rögtön válaszolt, akkor ő itthon sem volt.
– Te itthon voltál? – kérdezték tőlem.
– Igen – válaszoltam.
– Akkor este nem láttál gyanús személyeket a ház körül?
– Nem tudom, melyik este volt, aztán meg nem is érdekel.
– Na nem úgy van az. Ez nagyon komoly dolog, nekünk ezt tudni kell.
– Hát akkor tudják meg – mondtam.
– Hallod-e, nagyon fölvágták a nyelvedet! – De ígérték, hogy nekem nem lesz bántódásom, ne féljek (amit én persze nem hittem el). Számtalan kérdést tettek föl, egymás szavába vágtak, összevissza kérdezgettek. De nem mondtam semmit. Aztán elmentek, pár nap múlva visszajönnek – mondták –, addig gondolkodjak. De hál’ istennek nem jöttek többet.

Telt-múlt az idő, évek teltek el, amikor a vörös csillagot leverő ismerősünk feleségének elmondtam a történteket. Nagyon megijedt, sírni kezdett: ne haragudjak, hogy ilyen bajba sodort engem. – Nem mondtál el semmit? – kérdezte. – Hogy gondolja? Nem vagyok én áruló... – feleltem. És rajta kívül nem is tudta meg soha senki.

Anyám is csak a halálos ágyán...

Most már úgy érzem, elmondhatom. Mert hiszem, hogy azok az idők soha többé nem térnek vissza.