A Balaton-felvidék szőlő nélkül elképzelhetetlen - Csopaki riport

Az udvaron teherautó pótkocsija, platóján szőlővel teli ládák. Szerencsére a termés nagy része már fedél alá került, hiszen a szemerkélő esőben kinek volna kedve szüretelni.

A présházban többen munkálkodnak, pakolásznak, tisztítják a prést.

– A borkészítés kilencven százaléka takarítás, öt cipekedés és csak a maradék öt borászkodás – lép mellénk a gazda, Jásdi István. – Csaknem felét elverte a jég – mutatja a borász a csonkult fürtöket a ládában.

– Ezt a vidéket fél évszázadonként éri ilyen istencsapása. Kapunk ugyan kárpótlást rá, ám a kieső borkészletünket senki sem téríti meg.

Amíg beszélgetünk, a két alkalmazott végez a takarítással, a teherautóról szállítószalagra emeli a ládákat. Először ugyan nem értem, miért éri meg pár méteren át megjáratni a terményt, ám oka van ennek is: a szalagba mérleg van rejtve.

A pince felé vesszük az irányt. Ranolder János veszprémi püspök építtette a XIX. században. A háború után államosították, majd következtek a téeszidők, az állami gazdaságok kora. Kétezer hektárnyi szőlővel igazi nagyüzemek alakultak országszerte, így a Balaton-felvidéken is. S persze a mennyiség növekedésével egyenes arányban csökkent a minőség. Semmi baj, a szovjet piac mindent elbírt. Még azt is, amit a préselés után felslagoztak. A hiányzó cukorfokot szükség esetén Kubából pótolták ki, színfestőnek Algériából vásároltak szőlőt.

A pince a rendszerváltás után egy vendéglős tulajdonába került, akinek végül évekbe tellett, mígnem értékesíteni tudta: Jásdi István látott benne fantáziát. A közgazdász végzettségű férfi ötvenévesen váltott borászkodásra.

– Többen mondták már, ha nekem ilyen korban összejött, akkor sikerülhet nekik is – haladunk el a fa-, majd a fémhordók előtt.

A kellemesen temperált zárt borteraszon ülünk le beszélgetni. A birtokon minden emberi léptékű, ami egyébként nem feltétlenül előny: a kicsiknek a pályázatírók nem szívesen készítik el a papírjaikat, ezért az indokoltnál nagyobb, 3–5 milliárd forintból beruházott pincéket is építenek. Amit aztán meg is kellene tölteni valamivel. Ilyenkor indul be az olyan pótcselekvés, mint például a lézershow, a konferenciáztatás.

Beszélgetésünk ismét csak a rendszerváltás körüli időkig kanyarodik vissza, amikor is 3–5 ezer négyzetméteres birtokok alakultak ki. Ha túlontúl nagy birtokon nem lehet igazán jó bort készíteni, a kicsin nem éri meg. No, de nem is akart borásszá válni az újgazdák jó része. Viszont milyen jó befektetés néhány ezer négyzetméternyi ingatlan a Balaton közvetlen közelében: csak a kedvező széljárásra kell várni, hogy az egészet fel lehessen parcellázni. Addig pedig átadják a természetnek, nőjön rajta kedvére a dzsumbuj.

– Kétféle elv ütközik itt egymással – ecseteli Jásdi István. – A tulajdonhoz való jog és a művelési kötelezettség. Szép dolog, hogy mindenki azt kezd a tulajdonával, amit akar – ha meg tudná állítani a határánál a gombabetegségeket. Mert ha nem, akkor nekem kell többet permeteznem, a másik miatt.

Alapkérdésemre, hogy miként látja: megmarad-e a szőlő a Balaton partján, vagy a helyét inkább az üdülők foglalják el, kimutat az ablakon:

– Bármilyen nagynak tűnik is a tó, nem bír el a természet háromszor ennyi nyaralót. És persze ne hagyjuk figyelmen kívül a tájképet sem: a Balatonfelvidék szőlő nélkül elképzelhetetlen.

Mosolygós arcú férfi lép a teraszra, Simon Géza helyi szőlőtermelő. Húsz hektáron gazdálkodik, ő is a szüret vége felé jár már.

– Helyben nem kapok embert a műveléshez, különösen a szürethez – jegyzi meg. – Nincs ez persze másképp máshol sem a világon – teszi hozzá Jásdi István. – Bordeaux-ban marokkóiak szüretelnek, Kaliforniában mexikóiak.

Amúgy nem mind a húsz hektár a Simon családé.

A legtöbben, akik komolyan gondolják Csopakon és általában a Balaton-felvidéken a szőlő művelését, bérelnek is területeket. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a bérbeadók tekintettel lennének a szőlészet követelményeire.

Történetet hallgatok épületekkel elzárt szélcsatornáról, tűzivíz-tározóknak álcázott úszómedencékről, amelyek magas páratartalmat okoznak, a környező szőlőtőkéken pedig élnek és virulnak a gombák.

– Nem a magyar borra vágyik a világ, ezt be kell látnunk – szállok autóba Jásdi Istvánnal. – Ha a világon Magyarországról a borra asszociálnak, akkor még mindig a tokaji jut mindenkinek az eszébe, ez elvitathatatlan. Történelmi hagyomány ez, Európa arisztokratái mindig is esküdtek rá, királyi lakomák része volt. A baj csak az, hogy a világtrend manapság nem a tokajinak kedvez. A többi borunk pedig, valljuk be, lehet nagyon jó, de nem világverő.

XXX

Hasonlóképpen látják ezt a Balaton-felvidéki fiatal borászok, akiknek a megbeszélésére tartunk a Szent Donát vendégházhoz. Házigazdánk, Kovács Tamás a Balaton talán legszebb panorámájú vendéglőjében fogad. Jobbra tőlünk Tihany, mélyen lent pedig a tó vize csillog.

Három szakmai szervezet, a Balatoni Kör, a Csopaki Kódex és a Rizling Generáció írt ki pályázatot az olaszrizling új elnevezésére. Az északi part szinte valamennyi jelesebb borásza eljött, Badacsonytól Csopakig. Mielőtt még belecsapnának a szakmai vitába, őket is kérdezem a balatoni bor jövőjének talányáról.

Amiben szinte teljes az egyetértés a fiatal borászok között, az az, hogy a szőlőtlenítés látképileg óriási problémát okozna. Az ültetvények nagysága ettől egyébként még nem is csökkenne jelentős mértékben: nagy részük ugyanis nem keltette fel a spekulánsok érdeklődését, mivel a parttól távolabb találhatók, olyan helyeken, ahonnan nem lehet a tóra látni.

– Az bizonyos – hallgatom a társaságban érezhető tekintélynek örvendő Jásdi Istvánt –, hogy húsz év alatt a tőkék felét meg kellett volna újítani. Ehelyett csak tíz százalékuk helyére ültettek új szőlőt. Nem nehéz a következtetés, hogy ha ez nem változik, az itteni szőlő vészesen elöregszik.

És az is bizonyos, hogy ma már 4-5 hektár alatt gazdaságosan szőlészkedni gyakorlatilag teljesíthetetlen mutatvány. Lehetőleg azt is úgy érdemes, hogy bor készüljön belőle – palackozva. Ha pedig a szőlész maga is értékesíti a borát saját vendéglátása keretében, az már lehet egy átgondolt, jövedelmező vállalkozás.

– Ez tehát a megoldás – vonom le a következtetést, némileg elhamarkodottan.

Ahhoz ugyanis, hogy a Balaton-parti, Balaton-felvidéki települések mindegyikében eltartson néhány családot a szőlészet-borászat-vendéglátás hármasa, kellő számú fogyasztó is szükségeltetik. Ahhoz pedig elegendő pénz a polgár zsebében. Legvégső soron vélhetően tehát ezen fordul meg a balatoni borászat jövője.

– Ma a középosztály ebben a régióban eltart húsz igazán jó éttermet. Ami persze nagyságrendileg több, mint egy-két évtizeddel korábban, ám hogy lesz-e további növekedés, az már nem a jelenlévők elhivatottságán múlik.

Mint ahogy az sem, hogy egyenlő esélyekkel indulnak-e a vendégekért folyó nemes versengésben az olyan huncutokkal, akiknek csupán Csopak neve kell az alföldi borukhoz. De az olyanokkal is versenyhátrányban érzik magukat, akiknek a pincészetük előtt februáronként messzi délről érkezett kamionok állnak meg sok tízezer liter borral, amit néhány hónap múltán már mint tájjellegűt értékesítenek…

XXX

A teraszról a párás őszi időben a túlparti, somogyi domboknak jószerivel csupán a sziluettje látszik, ám tudjuk, szőlő terem azokon is. Légli Ottó a balatonboglári családi szőlészetben-borászatban jeleskedik.

Távoli, de fontos szemponttal indul a beszélgetésünk: egyre kevesebb bor fogy a világban. A nagy borivó nemzetek, mint például a franciák vagy akár csak a portugálok is, feleannyit fogyasztanak a nedűből, mint néhány évtizeddel korábban. Az kétségtelen, hogy a Balaton déli partján lévő szőlők üdülővé változtatására kisebb a kísértés, mint az északin, de azért a saját környezetében is tapasztalt már ilyesmit a 33 hektár szőlőn gazdálkodó Légli család.

Egyébként pedig ma már nem elég a szakmai tudás, a lendület, az elhivatottság, az életképes szőlő kialakításához egyre több pénz kell. No és hosszú távon való gondolkodás. Mint tették azt eleink, még ha azok az idők – sajnos – jórészt elmúltak is, amikor a bor közösséget teremtett:

– Nem olyan régen még egy-egy borversenyre 50-60 mintát küldött be 30-40 gazda, majd várta izgalommal az eredményt, amivel aztán baráti poharazgatások közben dicsekedhetett.

XXX

De térjünk vissza az északi partra, s kopogjunk be a csopaki református lelkészlak ajtaján.

– Egykor a gyülekezet legjelentősebb bevételi forrásának számított a bor – hallgatom Tislér Géza lelkipásztort.

Nem csupán a lelkész, a segédlelkész és a tanító javadalmazását oldotta meg a bor, de tellett a 200-250 hektóból a templom, a lelkészlak fenntartására is. Az 1948-as államosítást követően 800 négyszögöl belterületi szőlő maradhatott az egyház tulajdonában, ezért a hívek a maguk nevére vettek szőlőket, amit a '60-as, '70-es évek enyhülése során szolgáltattak vissza. Szőleje egy részét ma már az egyház is bérbe adja.

A lelkész is úgy látja, mint a nagy borászok: 4-5 hektár alatt nem gazdaságos.

– Több részre szakadt a borászkodás. Üzleti alapon öten ha művelik a szőlejüket Csopakon, a többieknek legfeljebb jövedelemkiegészítés.

XXX

Ez utóbbiak közé tartozik Tóth Gyula, akinek szőleje szinte a település közepén található.

– A két háború között élte a csopaki bor a virágkorát – meséli. A kétszáz éves épület emeleti részén foglalunk helyet, amelyet poharazgatásra rendezett be.

– Akkoriban jöttek Bécsből a kereskedők, megalkudtak a gazdával, és már ütötték is a hordóra a pecsétet. A háború utáni téeszidőkben a kereskedés a határon belülre szorult, de a csopaki bornak akkor is volt keletje. A rendszerváltást követően a téesz szétesett, a kárpótlás során licitek révén lehetett szőlőhöz jutni.

– Volt, akinek egy sírhelynyi jutott csupán, 2-3 négyzetméter. Tudom, magam is benne voltam a földkiadó bizottságban. Az egyik hektárra például 180 tulajdonost jegyeztek be.

– És ön mekkora területen gazdálkodik?

– Két hektáron.

Tóth Gyula reménykedik, hogy a családja továbbviszi a szőlőjét.

– Nem gondolt rá, hogy eladja? Vagyont kapna érte…

– Bevallom, egyszer megkísértett a gondolat. Egy közeli rokonom építkezett volna a harmadán, ám a végén abban maradtunk, inkább mégsem. Tóth Gyula leginkább érzelmi okokból ragaszkodik a gyalogszőlővel teli táblához, amiről maga is tudja, ma már nem a legjövedelmezőbb művelési forma. De nem is ezért teszi.

– Őrzöm őseink több száz éves hagyományait, a települési értéktárnak is része lesz hamarosan a szőlőm. Nekem ez a legfontosabb. De nem is kérdeztem, megkínálhatom egy pohár borral?



HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI