Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Van-e szörnyűbb annál, mint amikor az ember semmire sem emlékszik? Igen: amikor mindenre emlékszik. Ezt a két állapotot jelenítette meg a Memo című tévéfilm a Duna tévécsatornán. Tasnádi István drámaíró, rendező, dramaturg, univerzális színházi ember a saját színművéből most élete első filmrendezését követte el – azt kell mondjam, kitűnően. A Memo újabb fejezet az utóbbi idők jól sikerült tévéjátékainak sorában. A szabadság – különjárat, A berni követ, a Félvilág után ismét egy feszes, jó ritmusú kamaradrámát láthattunk, érzelemmel, nem kevés humorral, sziporkázó párbeszédekkel. (Az a baj, hogy csupán évente egy ilyen színvonalú tévéjáték kerül képernyőre, úgyhogy még mindig vissza-visszasírjuk a régi, szép időket.
Vagy inkább örüljünk, hogy legalább egy-egy akad?)
A fiatal pszichiáter, egyetemi oktató (Lengyel Tamás) tudományos kutatásának középpontjában a memória áll. Édesapja (Haumann Péter) ugyanis nem emlékszik semmire, szenilitásában olykor saját fiát sem ismeri fel. A doktor nagy reményeket fűz ahhoz a ritka kóresethez, amelyet egy fiatal férfibetegnél diagnosztizáltak a zárt osztályon: Ervinnek (Molnár Áron) az az elviselhetetlen képesség jutott a sorstól, hogy mindenre, de tényleg mindenre emlékszik, amióta csak az anyja hasában volt. Nem tud elfelejteni élete összes fogmosása vagy összes széklete közül egyet sem – hát ebbe persze, hogy bele kell bolondulni! Az orvos bízik benne, hogy Ervint tanulmányozva és gyógyítva megtalálja a memóriavesztés kulcsát is. Hazaviszi a megdöbbentő fiatalembert, ám a felesége – érthető módon – nem örül neki. Kidobja őket, így a szenilis apukához költöznek, ahol egész jól kijönnek ők hárman. A cselekmény tovább bonyolódik, de nem árulom el a végét, hátha valaki megnézi ismétlésben. Érdemes.
Amúgy a hipermnézia nem tartozik a sci-fi világába, a szakirodalom egy-két esetet dokumentált. Az író igyekezett nem elszakadni a tudománytól. Persze nehéz elfogadni, hogy ilyesmi létezik – a filmbéli orvos tanszékvezetője (Csákányi Eszter zseniális alakítása) és konzulensei sem tudják. A nyolcvanas évek már eléggé punnyadt szocializmusában mindenki csak meg akarja úszni a problémákat. Egyébként is a pszichiátriában a szovjet iskola a követendő, az pedig nem szereti a „flancos” betegségeket. Aki meg találkozik ilyennel, akkor erős gyógyszerekkel zombivá kell nyugtatnia a beteget. De Lónyai doktor szerencsére nem csügged, szakmai ambíciója és apján keresztül személyes érintettsége okán eltökéltsége csak fokozódik.
Tasnádi István sokoldalú alkotó, erős drámaiság és humor jellemző rá, s nem szokta eltéveszteni az arányokat. Ezúttal is így van. Egy történet, ami nem akarja megváltani a világot, csak felmutat egy témát; szórakoztatni és elgondolkodtatni akar – s ez sikerül is neki. Ehhez jön még a nyolcvanas évek elejének környezete, a ruhák, az autók, a lakás tárgyai – a szovjet akadémikus fogadásáról és az egyetemi légkörről már nem is beszélve. Kitűnő a színészválasztás. Lengyel Tamás talán először játszik rokonszenves, szerethető figurát, Haumann Péter is nagyon jó. Felfedezés számomra Molnár Áron a szenvedő hipermnéziás szerepében: alakítása minden túlzástól mentes, mégis megrázó. Minden mellékszereplő is a helyén van, az egyetemista rajongótól kezdve a szovjet akadémikusig.
Nincsenek klisék, nem lehet előre kitalálni a fordulatokat. A néző izgalommal várhatja, merre halad a történet. A megoldás is igen szellemes, de már valóban a fikció világába tartozik. Vagy ki tudja…
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu