Szörnyű robajra ébredtünk

Még áll a pirinyó szülői ház a ballószögi tanyán. Sárgára meszelt falát kikezdte az idő, a tető is megroggyant. Szoba, konyha, kamra. Itt nőtt fel tíz gyerek, közülük már csak négyen vannak az élők sorában. Egyikük a 84 esztendős Tobak Ferencné Váczi Mária, akinek élete az utóbbi tíz évben igencsak meglepő fordulatot vett. Nagy szegénységben nőtt fel, hat elemit végzett.

Egy helybéli asszonytól elleste a szabás-varrás rejtelmeit, de mindezt csak esetenként tudta kamatoztatni a családi gazdaságban végzett munkája mellett. Huszonegy évesen, 1954-ben örök hűséget esküdött a veszprémi Tobak Ferencnek, aki hivatásos katonatiszt volt és hadnagyi rangban repülőgép-szerelőként dolgozott a kecskeméti repülőtéren. Szolgálati lakást kaptak, itt született meg első fiuk 1955 decemberében.

Az ő sorsukat is megváltoztatta a forradalom.

Hogy mi történt 1956 októberében a kecskeméti repülőtéren, illetve az ottani események miként váltak fájdalmas emlékké, azt Tobak Ferencné ötven évvel később örökítette meg képein. Merthogy akkor már a rajzolás rabja volt...

– Aznap délutántól a férjem másnap reggelig volt szolgálatban – eleveníti fel a múltat az idős asszony, miközben előveszi a Fájdalmas emlék című képeit. A két színes rajzon összesen hat jelenet látható, ezeket a férje emlékének szentelte és a fia biztatására készítette el. – Tudtuk, hogy Pesten kitört a forradalom. Másnap hajnalban itt is szörnyű erős robajra ébredtünk. Mozogtak a házak, ahogy begördültek a szovjet tankok. Elfoglalták a repülőteret.

Nagyon megrémültem, magamhoz szorítottam a tizenegy hónapos Ferikét, és kétségbeesve vártam, mi történik. Amikor végre hazajött a férjem, sietve összeszedtük a legfontosabb dolgainkat és útnak indultunk a szüleimhez. Kecskeméten keresztül mentünk Ballószögre.

Sokféle emberrel találkoztunk, rabokkal  is, akiket akkor szabadítottak ki. Jobbnak láttuk letérni az útról, inkább kukoricaföldeken át gyalogoltunk. Odahaza sírva fogadtak bennünket. A lakás kicsi, a család nagy volt, de végre együtt lehettünk.

Csak napok múltán tudott visszamenni a férjem megnézni az otthonunkat. Talán egy hónap is eltelt, mikor közölték a reptéri dolgozókkal, hogy nincs munka. Aki nem állt be karhatalmistának, az mehetett, amerre látott. Így aztán leszerelt a férjem. Veszprémbe költöztünk az anyósomékhoz. Kétszobás lakásukban szűkös körülmények közt éltünk, ráadásul várandós voltam a második fiunkkal.

Veszprémben nem volt esélyük nagyobb lakáshoz jutni, így amikor Ballószögön megüresedett az egyik rokon parasztháza, azt vették birtokba.

Munkát az állami gazdaságban találtak, szolgálati lakást is kaptak. Sosem volt könnyű az életük, mindenért keményen megdolgoztak. Idős fejjel eljártak a helyi nyugdíjasklubba. Tobakné kiélhette alkotói hajlamait: díszpárnákat, függönyöket varrt, a művészeti csoport tagjai az általa kreált néptáncos és báli ruhákban léptek fel a rendezvényeken. László fiuk Ágasegyházán, Ferenc pedig Amerikában él.

– Amikor 1999 tavaszán meghalt a férjem, nem találtam a helyemet az elárvult otthonunkban – árulja el Marika néni. – Előbb a nővéremhez, majd a fiamékhoz költöztem a kaliforniai Fort Braggbe. 2004-től 2010-ig laktam velük. Szerettem ott lenni, elláttam a családot. Magyaros ételeket főztem nekik, egyszer csak azon vette észre magát a három kamasz unokám, hogy kezdik kihízni a ruháikat. Délutánonként pihentem, vagy elvittek valahová kirándulni, bevásárolni. Sűrűn írtam haza a nővéremnek, s egyszer a lap üresen maradt részére egy csokor virágot rajzoltam kedvességből. Mindig megmutattam a családnak a leveleimet, így látták, hogy milyen ügyes kezem van. Az egyik unokám, Ferike – aki azóta autótervező – már hozta is a színesceruza-készletet és egyéb rajzeszközöket. Valamennyien biztattak, hogy rajzoljak. Emlékezetből megörökítettem a kertben nőtt virágokat, mindegyikhez külön vázát terveztem. Aztán lerajzoltam a halasmedencét, az autót, a hajót, a kutyát, a macskát. Virágokkal díszített üdvözlőlapokat ajándékoztam a különböző ünnepekre. Kis szobám falán szaporodtak a képeim. Egyszer megnézte egy piros kalapos nagysága és megjegyezte: „Ezt csak szívből lehet csinálni!”

Valóban. Marika néni számára bővült a témakör, egész alakos zsánerképeket alkotott a családról, majd a régi paraszti élet jelentősebb eseményeit rajzolta meg emlékezetből.

Ehhez ösztönzést is kapott Juhász Katalin néprajzkutatótól, aki – látva néhány rajzát – részletes és a maga nemében egyedülálló sorozatot rendelt tőle, például a higiéniai szokások, köztük a tisztálkodás, a tavaszi nagytakarítás, a nagymosás részletes ábrázolásáról, ezekhez magnóra mondott szöveget vagy saját kézzel írt kommentárt az alkotó.

Ekkor már szakmai berkekben tudni vélték: egy naiv művész bontogatja szárnyait. Szaporodtak a színes ceruzával, zsírkrétával, majd olajfestékkel készült rajzok, s egyszer csak összeállt egy különleges anyag, amelyet albumba gyűjtöttek és kiadtak. Ballószögi vadvirágok – ez lett Tobakné Váczi Mária könyvének címe.

– Három nagy képet rajzoltam arról, amikor 1944-ben bejöttek a szovjetek, és nekünk menekülnünk kellett a tanyáról. A vasút mellett laktunk, alá volt aknázva a terület.
Kecskeméten, a Beretvás Szálló istállójában húzódtunk meg a jószágok között. A hazatérés pillanatait is megörökítettem, valamint azt, ahogy 1945 nyarán egy orosz katona lelőtte Pici nevű kutyánkat.
A következő történetet mindeddig titokban tartottam, ám nemrég lerajzoltam. 1946 nyarán, tizenhárom éves koromban a nagynénéméknél voltam cseléd, mert a férjét elvitték katonának, a fiát meg leventének. Legeltettem a tehenet, láttam, hogy szovjet katonák mennek be az udvarba a kúthoz. Este visszajött közülük kettő, betörték az ablakot. Egyikük berontott a szobába, de nem tudtak lámpát gyújtani, mert nem találtak gyufát. Nagynéném a szalmazsák alá bujtatott, rám tette a dunyhát, alig kaptam levegőt. A katona elkezdte őt fogdosni az ágyban, de mivel a néném beteg volt, éjjel-nappal haskötőt viselt, azt meg nem tudta mire vélni a katona, és kiszaladt a házból.
Végre előjöhettem a rejtekhelyemről. Reggel megjelent az édesapám, rosszat álmodott, megérezte a bajt. Haza kellett mennem, így szegény nagynénémnek nem maradt segítsége.

Marika néni szabad óráiban most is szívesen rajzol. Nagyobb méretű vagy időigényesebb kompozíciókra már nem vállalkozik, de kedvenc virágait rendszeresen papírra álmodja.

Rokonai, ismerősei ma már nem csodálkoznak azon, hogy „művésznő” jár közöttük. A halk szavú, megfontolt beszédű asszony sosem gondolt magáról többet, nem változtatta meg a hírnév, sőt ha lehet, még szerényebbé tette. A kapuból sokáig integet utánunk.