Vámos Miklós: Emléket nem lehet betiltani

– Hatéves volt 1956-ban.

– Annyi. Elsős elemista.

– Említette egyszer: a forradalom idején dadogni kezdett.

– A szorongásról szólt számomra 1956. Közel laktunk a Hősök teréhez. Hallottam a lövéseket, harckocsi állt a házunk előtt, az ablakból követtem végig, ahogyan a szemközti épületből csomó embert elhurcolnak, nem tudom, ávósok lehettek-e vagy mások. Kisfiaimat én sosem vinném forradalomnézőbe.

– Ezt most miért mondja?

– Mert rendkívül okos anyám közölte velem: „Öcsikém, gyere, megnézzük a forradalmat.” Láttam a Sztálin-szobor ledöntését. Apámat aztán majdnem lelőtték az utcán, a szemem láttára. Akkor kezdtem dadogni. A hatévesek minden rettegését igyekeztem beleírni a Zenga zének regényembe. Gyermeki emlékképeim sokkal félelmetesebbek ebből az időből, mint a felnőttekéi.

– Privát történelmét felülírta aztán a történelmi emlékezet?

– Nem. A személyes emléket nem lehet elvenni, sem betiltani. Az ötvenes-hatvanas, de még a hetvenes évek is az ifjúságomat jelentették. És ez a baj.

– Miért volna baj?

– Bármilyen erőteljesen haragudtam is a pártállami törvénytelenségekre vagy a lassanként formálódó ellenzék politikai elnyomására, én mégiscsak abban a fiatal életszakaszban voltam, amikor az ember szükségképpen boldog, ha egyáltalán valamikor. Ha pedig valaki prózát ír zűrös időkről, vigyáznia kell, nehogy tévutakra vigyék a személyes érzelmei. Persze változott közben a történelemszemléletem, idővel a hivatalos szocialista fogalmat, hogy „ellenforradalom”, elhomályosította a begyűjtött titkos tudás 1956-ról.

– Honnan szerzett valós információkat a tiltások és elhallgatások korában?

– Sok felől. Tizenkilenc voltam, fiatal gyerek, rövidnadrágot viseltem, már benne jártunk a nyárban, amikor a Hungáriában, ma New York kávéház, odamentem Déry Tiborhoz. Ott jött össze rendszeresen az Új Írás folyóirat baráti köre. Azt mondtam: „Déry Tibor bácsi, elvtárs, valaki említette nekem, hogy 1956-ban volt egy íróper, és téged is megvádoltak, ez igaz?” Ő tudta, amit akkortájt én még nem, hogy a kávéház tele van lehallgatókészülékekkel. Azt válaszolta csendesen, hogy keressem fel a házában, és ott beszélgetünk.

– Megtörtént?

– Ültem néhányszor nála, mesélt '56-ról is, kicsit leereszkedő szeretettel viszonyult hozzám. 1977-ben kikeveredtem Párizsba egyetemi ösztöndíjjal. Volt egy bolt, ahol hozzáférhettem az itthon „uszító irodalomként” jegyzett dokumentumokhoz. Ingyen adták, csak azt kérték: ígérjem meg, hogy hazahozom a műveket. Kiválasztottam Kopácsi Sándor – ő volt Budapest rendőrfőkapitánya ’56-ban – A munkásosztály nevében című könyvét, és a párizsi emigrációban élő Méray Tiborét Nagy Imréről. Két vaskos kötet franciául. Borotvával kivágtam belőlük a képmellékleteket, azokból nyelvtudás nélkül is rájöhettek volna a magyar vámosok, hogy tiltott irodalmat szállítok a bőröndömben, és akkor nem úsztam volna meg a dolgot. Elolvastam mindkettőt. Egyébként a Zenga zének megjelenésével nagyjából egy időben jött ki Karinthy Ferenc regénye '56-ról, a Budapesti ősz. Gyenge kötet, mégis ünnepeltük, mert a forradalomról nyíltan nem lehetett még írni. Az én hősöm hiába hatesztendős, cenzúrázták a könyvemet: a beteges prüdéria és a politikai óvatosság mozgatta a cenzorok tollát.

– Azóta már a negyedik kiadásánál tart a Zenga zének. Visszakerültek bele a kimetszett részek. Tovább él a regény az új generációkban. Tanároktól hallani: az október 23-i középiskolai ünnepeken gyakran színre viszik egyes epizódjait. Tud erről?

– Igen. Meg is hívnak ezekre a műsorokra, de eddig nem mentem.

– Mi tartotta vissza?

– Az új könyvem. Öt évig írtam a Hattyúk dalát, egyszerűen nem értem rá. Egy hónapja szabadultam föl, most próbálom pótolni az emberi adósságaimat. Végiglátogatom először a közeli barátaimat, akiket elhanyagoltam.

– Önnél a számoknak mindig van valami jelentőségük. A Hattyúk dala harminckét fejezetből áll. Mágikus szám.

– Én onnan közelítettem: jó esetben ennyi fogunk van. Ez a regény harminckét harapás a történelemből.

– Könyvében rejtélyes kézirat után nyomoznak Pécsett, és már-már azt is hihetnénk, ez Pécs regénye – noha a város mai neve egyszer sem hangzik el benne –, ám újra változik a kor, a helyszín. Majd ismét. Mint egy kultúrkrimi és egy kalandregény, úgy hömpölyög az egész visszafelé a történelemben. Ráeszmélünk: ez a magyarság története, és ahogy hátrálunk a századokban, a nyelv is idősül, s fordul szinte ómagyarba. Bámulatos. Afféle „visszateremtés-mítosz”.

– Úgy látom, jól fejbe vágta a könyv, örülök. Titkon remélem, hogy másokat is így elkap a regény. Hátsó borítójára – egyebek mellett – azt írtam: ez egy odavissza regény. Érdemes elolvasni oda is meg vissza is. Ez egy történelmi regény. Ez talán nem is egy regény, hanem egy rege.

– Ezer év magány?

– Kétezer év magány – túllépve kissé a honfoglaláson. De a különböző figurák különféle alakokban mindig újraélednek a könyvben, amelynek alaphelyszíne tényleg Pécs, nem véletlenül. Ott fogantam, apám családja pécsi. Mindent elolvastam a városról, és a századok históriái rádöbbentettek: a történelem valójában a népvándorlások története. Amit mi úgy tartunk számon, hogy mohácsi vész, az is egy népvándorlás, török szempontból. Kevés volt a törököknek a hely, jöttek erre, próbáltak minket odébb taszítani, nem sikerült, mert egyéb hatalmak már megszilárdultak körülöttünk. A honfoglalás sem úgy lett, hogy új földet akartunk és elfoglaltuk ezt a területet. Hanem a magyarok féltek a harcias kazároktól, ők löktek rajtunk egyet-kettőt, és idáig tuszkoltak minket. Aztán nem mehettünk már tovább.

– A Hattyúk dala elején menekültek tartanak a mai Európa felé. Aggnak és rugalmatlannak tartják a kontinenst. A mostani menekültválság modern kori népvándorlás?

– Igen. Amikor írni kezdtem a könyvet, még nem volt menekültkrízis. Ami a regényemet ennyire aktuálissá tette, az a sors keze. Nem lehet megakadályozni a népvándorlást. Az új nép idejön, nincs más választása, mert űzik, hajtják, mennie kell. Nem ad a sors két esélyt, ahogyan Gabriel García Márquez írja, sem nemzetségeknek, sem embereknek.

– Úgy fogalmaz az egyik fejezetben: a közös emlékezet mindig gyanús, mert szinte kizárt, hogy valakik ne avatkozzanak bele a valóság megőrzésének folyamatába. Ön visszatartotta magát ettől?

– Rengeteg olyan jelenet van a könyvben, amelyet a középiskolás történelemkönyv másként tanít. Például olvasható a regényben: „II. Lajos magyar királyt, mielőtt a mohácsi vész kapcsán belefulladt a kiáradt Csele-patakba, megölték Tiszaszékcsőn.”

– Abszurd kép.

– Én a groteszk szellemében írom a műveimet. Ugyanakkor nálam a tények bizony tények. Nem én találtam ki, hogy II. Lajost hívei leszúrták. Mindennek utánajártam, amiről írtam. A nyomtatott háttéranyag egy akkora ládában van otthon, mint ez a kávéházi asztal, ahol most beszélgetünk. Persze ha nem volna internet, nem öt, hanem tizenöt évig készült volna a Hattyúk dala. Szintetizáló elme vagyok. Ha a tények kellő mennyiségben állnak a rendelkezésemre, tudok belőlük új valóságot kavarni, és voltaképp ez a regényírás.