Az én képernyőm: A hatalom édes íze

Valószínűleg mindezekért. Szeretjük igazolva látni az előítéleteket és a közhelyeket. Ráadásul, ha hozzá vesszük, hogy igazából egyetlen rokonszenves karakter sincs a népes szereplőgárdában, senkivel nem lehet azonosulni, senkiért nem lehet drukkolni – végképp érthetetlen, mitől olyan népszerű az egész világon ez az amerikai sorozat, a 2013 óta futó Kártyavár. Ezúttal a Duna Tv vetíti vasárnap esténként.

Úgy kezdődik, hogy a jelenben a főszereplőnk, Frank Underwood (Kevin Spacey), befolyásos kongresszusi képviselő egyike volt azoknak, akik jelentősen hozzájárultak az új elnök sikeréhez. Cserébe megígérik neki a külügyminiszteri tárcát, amit aztán mégsem ő kap meg. Ekkor bosszút forral. Megmutatja, hogy ő nem az, akit csak úgy félre lehet dobni. Óvatosan kezdi felépíteni a tervét, és hamarosan számos szálat mozgat. Igazából jobban is áll neki ez a titkos intrika, mint a nyílt szerepvállalás.

Kezdi megérezni a hőn vágyott hatalom édes ízét, csak még többet akar belőle. S mivel többnyire sikerülnek a tervei, már minden gátlás nélkül, tökéletesen érzéketlenül gázol át nemcsak az ellenfelein, hanem mindenkin, aki az útjába kerül. Számára ezek csak figurák a sakktábláján. Egyre messzebbre megy, s maga is elhiszi, hogy ez csak politika.

Mindebben tökéletes társa elszánt, ambiciózus felesége, Claire (Robin Wright), aki szintén nem válogat az eszközökben, hogy felgyorsítsa saját, illetve a férje karrierjét. Eközben a színen feltűnik a Washington Herald feltörekvő ifjú riporternője, Zoe Barnes (Kate Mara), kapcsolatba lép Frankkel, aki felismerve a lehetőséget, rajta keresztül bennfentes információkat szivárogtat ki a sajtónak. Underwood kezében a karrierista lány is csak eszköz.

Emlékszünk még a tíz évvel korábbi remek sorozatra, ami ugyancsak a washingtoni politika boszorkánykonyháiban játszódott. Az elnök emberei sem mindig riadtak vissza a vitatható módszerektől, de azért ott volt érték, erkölcs, lelkiismeret. Itt már nincs. Ennyivel idősebbek, cinikusabbak lettünk, filmkészítők és nézők? Már minden rosszat el tudunk hinni? Amúgy, ha Snowden leleplezéseire vagy akár a mostani elnökválasztás fordulataira gondol az ember, a válasz: igen.

És talán már meg sem botránkozunk annyira, különösen, hogy aligha kell Washingtonig menni, itthonról is kapunk éppen elég impulzust. Ezért tartjuk jópofának, hogy Frank Underwood olykor egyszerűen kiszól hozzánk a kamerába, hunyorít és valami szellemes magyarázatot fűz az éppen aktuális piszokságához. Nevetünk, s ezzel máris a cinkosává válunk. Ja, kérem, hát így megy ez. Alighanem Kevin Spacey zseniális játékának köszönhető, hogy eleinte még bírjuk is ezt a gazfickót.

Imponál az esze, az előrelátása, a hidegvére – és mire feleszmélünk, hogy miket művel, már beláthatatlan, hova tart. No, persze, a forgatókönyvírók tudják, és több évad után tudtommal most készül a befejező rész. Vajon Frank eléri legfőbb célját, nem bukik bele sötét titkaiba? Lesz legyőzője, vagy olyan korábbi szövetségese, aki ellene fordul? Beválik vagy megcáfolódik az a régi bölcsesség, hogy a fák nem nőnek az égig?

Egyszer majd összedől a kártyavár? Meglátjuk.

A Kevin Spacey és Robin Wright főszereplésével készült sorozat számtalan jelölés után eddig hat Emmy-díjat nyert, és a két főszereplő Golden Globe-díjban is részesült. Joggal: rendkívül jók. Mint ahogyan a többi szereplő is. Az alkotó, Beau Villimon érdeme a remek szereplőgárda kiválasztása, a szellemes párbeszédek, a pergő cselekmény, a hiteles környezet. Mindent összevetve: az évtized egyik legjobb sorozatát láthatjuk.

Várva a folytatást.