Leleplezzük a lógósokat

A bányászok mestersége mindig is veszélyes volt, ezért náluk jelent meg először az öngondoskodás: már a középkortól úgynevezett társládákban gyűjtögették a betegség és baleset esetére összekuporgatott pénzt. A munkások – például a bádogosok, cipészek, varrónők – az önsegélyző egyletektől és segélypénztáraktól várhattak segítséget, ha megbetegedtek. A mai társadalombiztosítás csírái csak a XIX. században jelentek meg Európában, hazánkban a kötelező betegbiztosítást egyes szakmákban 1891-ben vezették be. A mezőgazdaságban dolgozók viszont kiszolgáltatottak voltak, csak önkéntesen biztosíthatták magukat.

A múlt század elején az országban százból csupán 3-4 ember rendelkezett betegbiztosítással. Az ötvenes években kiugróan sok volt az üzemi baleset – erről nemrégiben egy 1956-ról szóló egri konferencián hallottunk előadást. Az I. ötéves terv magasra srófolta a normát, amit túl kellett teljesíteni, s a nagy hajtásban a munkásokat nem tanították be rendesen. Sokakat a szilikózis, az ólomvagy higanymérgezés betegített meg, főleg a festők és a bányászok egészsége forgott veszélyben.

A bányászok az életüket is kockáztatták: 1952 telén a szuhakállói bánya vízbetörése miatt tizenheten ragadtak napokra a föld alatt.

A hősies szólamok dacára a korszakban közegészségügyi válság dúlt: tömegesen szenvedtek például férgesség, tetvesség és hiánybetegségek miatt, a kitelepítettek állapota különösen siralmasan alakult. A tbc is pusztított. Az ország legnagyobb, 300 ágyas tüdőkórházát 1948-ban nyitották meg Szolnokon, és bejelentették: a II. világháború előtti 5 ezerrel szemben már 7 ezer kórházi ágy szolgálta a tüdővész elleni küzdelmet. Vándorautók járták a vidéket 1956-ban is, így a tüdőszűrésen hétszer annyian vettek részt, mint 1943-ban. A tbc-s halálozás a háborús időszakhoz képest negyedére csökkent, de aggasztó maradt.

A táppénzes napok száma folyamatosan emelkedett egészen a hatvanas évekig. A történészek töprengenek azon, vajon a politikai ellenállást tükrözte-e, hogy az emberek gyakran kiíratták magukat, vagy azért mentek betegállományba, hogy otthon, a háztájiban szorgoskodjanak. Nem mindegy, mennyi a táppénz: 1947-ben egységesen a jövedelem 55%-a volt. Az ötvenes évektől a hetvenes évekig folyamatos biztosítási idő esetén a kereset 75%-a járt. A rendszerváltás után csökkentették a mértékét, ma a betegszabadság 15 napjára 70% díj jár, a táppénz pedig a napi átlagkereset 60%-a.

Jó két évtizede még bevett szokás lehetett, hogy aki veszélyben érezte a munkahelyét, előbb táppénzre „menekült”, majd leszázalékoltatta magát. Számos bányászfalu csaknem egész férfilakossága kapott így rokkantellátást. Manapság, ha a táppénzcsalást rábizonyítják valakire, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, s ugyanígy járhat, aki jogtalanul harcol ki magának rokkantnyugdíjat. Igaz, napjainkban leginkább azért főhet a beteg feje, hogy merjen-e táppénzre menni, ha leütötte a lábáról a kórság...