Malek Andrea: 'Kinyíltam azonnal attól, hogy végre megvadulhatok'

– Szokása még asztrológussal fürkészni a csillagképeket. Mit üzennek a jövőjéről?

– Igen. Ez is egy ablak, amelyen keresztül másfelé is tekinthetek. Persze tudom: még az univerzum sem közvetíthet univerzális igazságot. De megnyugtat, amikor beszélgetek egy „csillagtudóssal”, segít értelmezni a világot, okokat és okozatokat, hogy minden összefügg. Bár nem egyszerű egyben látni a dolgokat, sokaknak inkább a szétválasztás a nagyobb kísértés.

– Emlékszik, mit jósoltak önnek 2016-ra?

– Gondolkodom...

– Adok támpontot. Visszapergettem az idei internetes naptárt: alig akadt olyan nap, amikor nem állt színpadon. Végül is ez az ön éve lett. Megmondták előre?

– Nem. De most eszembe juttatta, milyen iránymutatót kaptam 2016-ra az asztrológusomtól: „Engedd bele magad.” Fogalmam sem volt, miként értelmezzem ezt a feladatot.

– Már tudja?

– Már igen. Sokáig úgy voltam vele: én magam nem kellek a változáshoz, jön az magától, kísérik a véletlenek. De a változás pont arról szól: azt kell megcsinálni, amit halogattam. Ebbe engedtem bele magam. Rájöttem: semmi nem alakítja jobban az életemet, mint az önmagamnak feltett kérdések. Hova is tartok? Ugyanaz az ember áll a színpadon, mint a tűzhely mögött? Épp ezt kellett összerendeznem, azt, hogy három gyerek anyukája vagyok, miközben nőként és alkotóként is van mondandóm a világról. Nem külön szerepek ezek, együtt adnak ki engem, egyiknek sem kell a másik ellen lázadnia bennem. Ezt meg kellett értenem. Vagyis meg kellett érnem rá, hogy ma bizonysággal állíthassam: van egy saját egységes világképem, és boldoggá is tesz, mert ennek alapján már fel lehet nevelni gyerekeket, ki lehet állni színpadra.

– Azért elég sok idő kellett a felismerésig.

– Tudom. Merthogy a pálya elején zavar keletkezett.

– Zavar? Amikor mindjárt a csúcson kezdte?

– Igaza van, rögtön eljátszhattam a legjobb musicalszerepeket. Gyorsan felkerültem a huszadik emeletre, a kilátás onnan mégsem töltött el örömmel.

– Merthogy?

– Nem tudtam büszke lenni a sikerre, mert azt éreztem, nem rajtam múlik, semmit nem teszek érte, vagy csak keveset. Klasszikus zongoráztam, jól énekeltem, felvettek a színművészetire, beszerkesztettek tévéműsorokba, szép fehér ruhákat adtak rám, fújta a hajamat a szélgép, én voltam Toldy Mária és Malek Miklós jól nevelt kislánya, a zenészcsalád új hangja. Kényelmes is volt egy ideig, hogy mások jobban tudják, szerintük nekem mi a jó. Kezdtem aztán nyűgös lenni ettől. Morgolódtam. A kemény munkát, elhivatottságot, egymásra figyelést, erőbevetést a szüleimtől tanultam. Már csak azt kellett kitalálnom, mi lennék én a legszívesebben. Ehhez előbb meg kellett határoznom, mi az, amit nem akarok.

– Kell egy stoplista a toplistához?

– Nekem használt. Nyilván nem elég visszautasítani valamit – szerepet, helyzetet, kapcsolatot –, az okát is keresni kell, hiszen legtöbbet talán épp az mond el rólunk, amit nem akarunk. Biztosan még évekig szépen lépegethettem volna előre Bécsben, Pesten musicalénekesként. Csakhogy mást is ki akartam próbálni, a dzsesszt, a popot. Egyiket sem lehet összevissza művelni. Ha megtetszik valami, egy hang, egy hangfekvés, egy ritmus, egy szólam, megőrülök, ameddig nem tudom azt százszázalékosan hozni.

– Ebben nem igazán változott: ilyen volt húsz éve is.

– De csak mostanra szűnt meg a bizonytalanságom, hogy éppen ki vagyok, színésznő vagy énekes. Malek Andrea vagyok. Jó érzés azért, hogy utolértem magam. Bármit játszom is, már mind én vagyok.

– Mondta egyszer: német előadásokban vált igazán magyar színésznővé. Pontosan hogyan kell ezt érteni?

– Korábban például hadartam magyarul a színpadon. A német nyelv újraszabályozott, és formálta a magyar beszédemet is. Másfelől: majdcsak húsz éve költöztünk ki első férjemmel Bécsbe, s miután megszületett a két fiam, idővel azt gondoltam, talán játszhatnék is kint. Bementem egy színházba, meghallgattak, végigmértek, és lazán közölték: hosszú fekete lakkcsizma, vörös haj. Tessék? Ez komoly? Ilyennek látnak engem? Kinyíltam azonnal attól, hogy végre megvadulhatok, végre vamp lehetek. Majd itthon eljátszottam Roxie Hartot a Chicagóban. De meg kellett harcolnom a magyar közönséggel az új helyzetemért, mert ők még akkor is a régi mosolygós énekes kislányt akarták látni a tévéből.

– Tavaly a Fekete Péterben Szőnyi Ellát alakította, csúfra maszkírozva énekelte szédítő szenvedélyességgel a Madách Színházban: „Lesz maga juszt is enyém!”

– És a dominaszerep gördült tovább: amire a Vadon Nő önálló estemet bemutattuk, elfogadtak a nézők ilyennek is. Azt hiszem, én a lakkcsizmás és a papucsos nő elegye vagyok. Kedves is, dög is. Nem biztos, hogy együttélésre alkalmas kombináció, gyereknevelésre viszont igen. Egyébként életem első tapsos színpadi poénja is külföldön esett meg. Guenevere szerepét énekeltem a Camelot című musicalben Bad Hersfeldben, a nyári fesztiválon. Akkorra nyertem vissza a hangom, amely egy időre elhagyott. Szóval szinte minden este esett, a nézőteret lefedték, a színpadot nem, azt egy templomromból alakították ki, mi játszottunk az eső ellenére, olyan volt az egész, mintha szépen kisminkelve és gondosan megfrizurázva beálltunk volna a zuhany alá. Mégsem ebből fakadt a poén, hanem magából a játékból. A nyílt színi taps lett az esernyőm, hirtelen nem is éreztem, hogy ömlik rám az eső.

– De mitől ment el előtte a hangja? Bizonytalanságtól? Félelemtől? Mástól?

– Már a második férjemmel éltem akkor, aki színházi zeneszerző, karmester és remek zongorista. Első közös lemezünk – I love a piano – premierjére készültünk. Le kellett mondanunk, mert egy hang nem jött ki a torkomon. Énekes esetében a technikáról is szó lehet. Nekem azonban pszichés „némaságom” volt, a megoldáshoz nem orvos kellett, hanem az, hogy újra higgyek magamban. Másfél évig tartott a szünet, a Camelot-előadásig.

– Tanít még éneket?

– Ha valaki erőszakosan követeli, hogy tanítsam, beadom a derekamat.

– Miért kell erőszak ehhez?

– Annyian vagyunk már ezen a pályán, hogy nem tudunk megélni. Feltölt az ének, de az életre kellene jobban felkészülni, nem az álmokra.

– Ehhez képest ön folyton új hangokat, új műfajokat kutat föl magának.

– Hát igen. Egy másodpercet sem sajnálok a munkától. Nyáron dzsesszzenészekkel – Trio Midnight, Oláh Kálmán, Jazzrael és Jáger András – hozott össze a sors. Én mindig úgy gondoltam: minden hangot magamnak találtam meg – kisúlyozva anyukám és tanáraim szakmai fortélyait. És akkor nyáron Jáger András egy próbán játszani kezdte a brazil bossa novát, én próbáltam ráénekelni, elkapni a megfelelő hangot, ő csak ingatta a fejét, játszott tovább, én próbálkoztam megint, ő nagyon halkan terelt, mondta, hol fogjam meg azt a hangot, és tényleg igaza lett. Elképesztő hallása van, rávezetett új hangokra. Legújabban pedig a népzenére vagyok rákattanva. Bizonyos hangsorú népdalok jól adaptálhatók dzsesszalapokra. Komoly bátorság kell, hogy a népdalokat másként szólaltassuk meg, figyelem is, hogyan és milyen szabadon csinálja ezt a Csík zenekar. Karácsonyra kértem egy hegedűt. A hatéves kislányom, Léna bámulatosan hegedül. Én is belefogok. Az alkotásban sosincs olyan, hogy valamit késő elkezdeni. Engem a lelki kívánságaim és a kíváncsiságaim tartanak állandó mozgásban.