Mekkora csoda ez! - Bangó Margittal beszélgettünk

VÁSÁROSNAMÉNYI SZÜLŐHÁZÁBAN hamarosan múzeumot rendeznek be az életéről. Nyaralójában lavór és vaskályha emlékezteti a múltjára. Sosem szerette a rockot, de Illés-lemeze azért volt. A Kossuth-díjas Bangó Margit, a magyar nóta és a cigányzene királynője december 17-én tartja életműkoncertjét Budapesten.

Ország-világBorzák Tibor2016. 11. 07. hétfő2016. 11. 07.
Mekkora csoda ez! - Bangó Margittal beszélgettünk

– Meglepett, milyen nagy itt a nyüzsgés, épp egy tévéstáb uralja a lakását.

– Nálunk mindig zajos az élet. A két húgom, Rózsika és Irénke, az unokatestvérem és az unokám, Tina családja is itt lakik a közelben. Hozzám bármikor jöhetnek, nem kell előre szólniuk. És, ahogy hallja, a telefonom is állandóan csörög. Tináékkal most egy reality show epizódjait forgatják nálam. Nekem is van önálló műsorom a Sláger Tv-n, hajnalban jöttem haza a felvételekről. Elindult az ötvenéves jubileumi koncertturném, több vidéki városban lépek fel, majd december 17-én a budapesti Tüske Csarnokban láthat a közönség. Szóval nincs megállás!

– Hol tud elbújni a világ elől?

– Ha adódik két-három szabad napom, beülök az autómba és elvonulok Velencére, a nyaralómba. Kényelmes a ház, de én jobban szeretem a pici nyári konyhámat. Puritán a berendezés, vaskályha, lavór és petróleumlámpa is van benne. Jó egy kicsit egyedül lenni, a telefonomat is kikapcsolom. Megnyugtat a csönd, élvezem a madarak csiripelését, gondozom a virágaimat. Ilyenkor megbeszélem magammal a családi dolgokat. Gondolkodom azon, min kellene változtatni, hogyan lehetne jobbá tenni az életünket. Régebben több idő jutott ilyesmire. Most felpörgött a világ, százfelé kell szakadni. Szerencsére nincsenek nagy igényeim, nem járok külföldre nyaralni, nekem megfelel a velencei gyógyfürdő is. Bár igazából ott sem tudok kikapcsolódni, mert lépten-nyomon megszólítanak. Nem tudok és nem is akarok elrejtőzni, néha azonban jó lenne kis időre láthatatlanná válni. Ha piacra megyek, ott ugyanez van. És koncert után is jön a „támadás”, holott verejtéktől csapzottan, hullafáradtan nem biztos, hogy szívesen mutatkozom mások előtt, de a rajongókat sosem küldöm el.

– Ez a saját csapdája! Azért mennek oda önhöz, mert látják, hogy nem játssza meg magát, mindenkivel közvetlen.

– Sokan csak meg akarnak simogatni vagy átölelni. Az Arénában, egy régebbi koncertem végén lementem a színpadról a közönséghez. Ugrottak a biztonságiak, de én leintettem őket, nincs szükségem védelemre, engem nem bántanak az emberek. Én az övék vagyok. Mindenki mamája, mert a családom, a barátaim után már mások is mamának szólítanak. Amúgy tényleg vezéregyéniség vagyok, céltudatosan terelgetem a nyájat.

– Hogy mamaként kezelik, abban az is szerepet játszhat, hogy nemcsak a sikereit, hanem a küzdelmeit sem hallgatja el a közönsége elől. Miért beszél a műtéteiről, a rákbetegségéről?

– Mert így is segíthetek másoknak. Nemrég a miskolci fellépésem után megvárt egy hölgy, és sírva mesélte el, hogy mennyi erőt tudott meríteni a történetemből. Én nem tettem mást, mint erőtlenségemből üzentem, igenis meg lehet gyógyulni a mellrákból. Sose gondoltam volna, hogy villám csaphat belém. Amikor megtudtam, hogy nagy a baj, tíz percig zokogtam. Aztán elméláztam: Margit, hol a hited? Ráborultam az ágyra, és fohászkodtam a Jóistenhez, kezébe tettem az életem. A kórházban nem nyafogtam, nem jajgattam. Szobáról szobára jártam, meséltem, énekeltem a többieknek. Ott nem művésznő voltam, hanem egy rákos beteg. A kezelésektől kopasz lettem, elvesztettem a gyönyörű hajamat, utáltam a parókát. Amikor végre kinőtt, egyik reggel megint hullani kezdett. Nekem ebből jutott repeta, az orvosom szerint ezerből egyszer szokott előfordulni.

– Miközben a sors igencsak csapkodta, másik kezével gyönyörű sikerekkel ajándékozta meg. Hogyan lehet ezt a kettősséget feldolgozni?

– Engem nem érdekelnek a miértek. Amilyen utat kapunk Istentől, azt úgysem tudjuk elkerülni. Meg kell próbálni elfogadni és elviselni. Nekem szórakoztatnom kell az embereket. Ha kilépek a színpadra, megváltozik körülöttem a világ. Addig szeretnék élni, amíg énekelni tudok, amivel másoknak és magamnak is örömet szerezhetek. Egyszer Amerikában a fellépésem végén odajött hozzám egy házaspár. A férfi azt kérte, hadd fogja meg a kezem. Kiderült, a kórházból jött ki, mert látni-hallani akart, mutatta a frissen műtött mellkasát. Sírva mondta, most már biztosan meggyógyul, mert erőt adtam neki. Az ilyenekért érdemes élni.

– A hangjával még gyógyítani is képes?

– Hallottam már róla, hogy a zene csodákat tesz. Eljut az ember velejéig. Azt nem tudom, hogy az én hangom kiben mit vált ki, de a kisugárzásom, a derűm, az egyszerűségem biztosan sokakat megfog. Nem attól lesz valaki nagy művész, hogy óriási tehetség, az is számít, hogy a koldustól a miniszterig miként viszonyul másokhoz. Nekem mindenkihez van egy-két kedves szavam. Soha nem felejtem el, honnan jöttem, mindmáig a földön járok.

– Az ön lelkét milyen zene gyógyítja?

– Mindenevő vagyok. Ami szép és jó, azt meghallgatom. Kislányként Mario Lanza varázsolt el, felnőttként meg Pavarotti. Imádom az örökzöldeket, a filmzenéket és a dzsessz bizonyos irányzatait. A rock viszont mindig távol állt tőlem. Azért volt néhány bakelitlemezem az Illés együttestől, Deák Bill Gyula hangját is szerettem. Hajdanán országjáró műsorokban számos hírességgel szerepeltem, köztük Németh Marikával, Feleki Kamillal, Szécsi Palival. Mindenki elfogadott, nekik nem jelentettem konkurenciát. Irigyek inkább a saját műfajomon belül akadtak. Azért ment a harc, hogy ki zárja a műsort, és mivel a szervezők erre legtöbbször engem kértek fel, ment az áskálódás ellenem rendesen.

– Sikerült megmaradnia a pályán, most ünnepli ötvenéves jubileumát.

– Mekkora csoda ez! Gyerekkoromtól kezdve viharos életem volt. A sok bántás idején abba akartam hagyni az éneklést, Feleki Kamill győzködött, hogy ha a Mindenható ilyen tehetséget adott, nem fordíthatok hátat a közönségnek. Akkoriban egy rádió és egy televízió volt, hírnevünket fáradságos országjáró turnékkal tudtuk megalapozni. Egy szerencse folytán öt évig a Benelux államokban énekelhettem, az ott keresett pénzből teremtettem otthont a fővárosban.

– Nem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

– Soha. Bejártam a fél világot, több helyen könyörögtek, maradjak náluk, hatalmas sztárt csinálnak belőlem. Nem volt az a pénz, amivel meggyőztek volna. A szívem mindenhonnan hazahúzott. Egy hét után már számoltam a napokat. Egyedül Izraelben éreztem magam otthon.

– Cseppet sem izgatta, hogy a hangjával sok pénzt tudna keresni?

– Tiborkám, ha így gondolkodtam volna, nagyon vastag lenne a bankszámlám. Luxusvillában élnék és helikopterrel közlekednék. Nem kilincseltem, nem törtettem. Ha hívtak, mentem, ha nem hívtak, maradtam. Amit kerestem, azt a családomra költöttem. Nyolcan voltunk testvérek, megadhattam nekik azt, amit gyerekkorunkban nem kaphattunk meg. Szüleimnek, rokonaimnak is segítettem. Nem a Rózsadombon, hanem Kispesten lakom. Ez a hetedik házam, több mint negyven éve élek itt. Kedvelem ezt a vidéki miliőt. Amíg élt a nővérem, velem lakott, dialízisre hordtam. A két húgom is nálam kezdte az életét, Rózsikát tízévesen vettem magamhoz.

– Ha jól tudom, imaház is volt itt.

– Azt a korábbi otthonunkban alakítottuk ki a párommal, Járóka Sándor prímással. Elmélyültem a szabadkeresztény hitben, s úgy érezem, nekem is Péter módjára kell „halásznom” az embereket. Elsősorban megtért muzsikusok jöttek, hallgatták az evangéliumot, gyakorolták a hitüket. Amikor kinőttük a lakást, hozzátoldottunk egy imaházat. Válásunk után velem is megfordult a világ, kissé eltávolodtam a vallástól. Ugyan a későbbiekben voltak még imaórák, de nem olyan intenzitással, mint előtte. Most rohan velem a világ, a lelkem mélyén ott a hitem, csak nem élem meg úgy, ahogyan kellene.

– Az nem elég, hogy most ön ad hitet másoknak?

– Ne keressünk felmentéseket! Örülök, ha valamilyen módon segíthetek az embereknek, de az én hitemmel saját magamnak kell elszámolnom. Mivel nagyon hiányzik, szeretnék abba az állapotba visszakerülni, amiben korábban voltam.

– Igaz a hír, hogy vásárosnaményi szülőházában Bangó-múzeum lesz?

– Hát ez meglepett, a polgármester közölte velem. Már felújították az épületet, lassan ki kell találni, mi legyen a kiállításon. Sorra jönnek elő az emlékek… Amikor megjelenek, azzal fogadnak: „Itt van a mi Margitunk!” Hogy a szülővárosomban így elismernek és megbecsülnek, ennél nagyobb kitüntetésről nem is álmodozhattam volna.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek