1956-ra emlékezünk - Visszaemlékezések, versek - a teljes gyűjtemény

Hetilapunk  eredeti felhívását itt olvashatja.

A publikált írásokat nyomtatott lapunk számaiban és a következő linkeken találja meg:

"Történelemóra az utcán"

"Vittem haza a forradalom híreit"
 
"Két teherautó élelem"
 
"Magukra maradtak"
 
"Sortűz volt a felelet"
 
"Zene és fegyverropogás"

"Elszöktünk a konfirmációra"

"Lehullott a vörös csillag"

Alább pedig a hetilapunkból kimaradt olvasói levelek 1956-ra vonatkozó részeit közöljük:

Őszi szünet
Juhász János, Bekecs

1956 őszi emlékek apámmal kint voltunk a határba
Lévai Imréné, Hajdúböszörmény

Az 56-os forradalom itt falun csendesebb volt
Budai Sándorné,
sz.: Lazúr Mária
Tiszaföldvár

Szemtanúja voltam a véres eseményeknek
Slavovits Gyuláné,
81 éves özvegyasszony
(lejegyezte Jánosiné Slavovits Julianna,
Gara)

Kiss István Tibor költeménye:
1956 emlékére
Gyönygyöshalász




„1956-ra emlékezünk”
vitéz Gálfalvy-Gallik Béláné
Julika néni, 80 éves
Miskolc

Örökség - Költemény
Tordi Erzsébet
Madaras, Kunbaja

Költemény:
Az 56-os Forradalom és Szabadságharc emlékére
Magyarok a Golgotán!
Írta: Gál Lászlóné szül. Gergán Borbála

A forradalom Bagamérban
Ruszoly Barnabás
Bagamér

1956. október 23.
Vida Sándor 
Csokonyavisonta

 Vida Sándor verse:
Tisztelet a hősöknek

„Amit láttál, soha nem szabad beszélni róla!”
1956 – Rb. 3733

- - - - - - - - - -

Őszi szünet

Az 1956-os forradalom idején még tízévesek sem voltunk az osztálytársaimmal. Az egészből mi még semmit nem értettünk, csak annyit, hogy nagy örömünkre tanítási szünetet rendeltek el. Az én játszótársaim többsége közel lakott egymáshoz és rendszeres volt az iskola utáni játszadozás, mivel ehhez minden adott volt, mert a lakóházunk a hegy lábánál állt és előttünk emelkedett az egész hegyoldal, amit szinte naponta bebarangoltunk mindenféle játékokkal tarkítva.
Az egyik ilyen barangoláskor, amikor a forradalom időszakában a tanítási szünetet töltöttük az egyik osztálytársam mondja nekem, hogy mutat valamit, de ezt senkinek sem szabad elmondanom, ez a titok legyen a mi kettőnk titka, persze én mindjárt megígértem, hogy csakis a mi kettőnk titka lesz. Ezután levezetett egy csipkebokros részhez, és ott egy ruhába tekert puskát mutatott, amely mellett lőszerek is voltak, közben elárulta, hogy neki ki mutatta meg a bokor alá dugott puskát. Mi még két egymást követő napon megnéztük, hogy megvan-e a bokor aljában eldugott puska, még megvolt, de a harmadik napon már nem találtuk.

Hétvége következett, amikor a vasárnapi matinéra filmszínházba mentünk, amit abban az időben mozinak hívtak, és itt találkoztunk az osztálytársak többségével, és elmondtuk egymásnak, hogy már nem találjuk a bokor aljára eldugott puskát.
Hétfői napon kezdődött az iskolai tanítás. Amikor az órakezdéshez becsengettek, jött az osztályfőnökünk és sorolta a neveket, hogy kinek kell mennie a tanári szobába, ahol két rendőr százados várt bennünket, és ahová velem együtt a fél osztály fiú tanulóit berendelték. A rendőröknek el kellett mondanunk egyenként, hogy hogyan találtunk rá és ki kinek mutatta meg az eldugott puskát és a lőszert.

Itt tudtuk meg, hogy az egyik osztálytársunk hazavitte a bokor alá eldugott puskát és a lőszert, hogy megtisztítsa. Az apukája meglátta, és ő jelentette a rendőrségen.

Így jutott a mi titkunk az egész iskola és ezáltal az egész falu tudomására.

Juhász János, Bekecs

- - - - -

1956 őszén apámmal kint voltunk a határba. Szántottunk, búzát vetettünk. Legyen kenyér. Kenyeret evett a gyerek, az orvos, a rab, a rabőr, a katona, a kurva stb... Délután hazafelé menetkor egyszer csak jön szembe egy katonai dzsip. Hatalmas antenna a tetején. Utána lánctalpas tankok hadoszlopban. Csörgött csattogott, tépte a kövesútjainkat felfele. Apám gyorsan letakarta a kabátjával a fejemet, bújj le! Meg ne lássanak! Büdösek, piszkosak, kimerültek voltak. Éjjel-nappal hajszolták őket. Vonultak Budapestnek.

Némelyik azt sem tudta, hol van. Mikor meglátta a Dunát, rámutatott és azt mondta: „Szúúúez!”

Hogy mi volt Budapesten, azt tudjuk. Lövöldöztek. Anyám testvére rendőr volt Budapesten, a belvárosban lakott a feleségével, hét gyermekével. Se éjjel, se nappal nem mehetett haza, állandó szolgálatban kellett lenni az őrsön. Megszaporodtak a betörések, lopások, gyilkosságok. A felesége írt levelet, hogy éheznek. Anyám házi kenyeret (ötkilósat), búzadarát, szalonnát, szárazkolbászt, zsírt, krumplit, tojást. Kopasztott baromfit összepakoltak. Hátizsákba 2 szatyorba, egyikbe krumpli, tojás, a másikba baromfi, a tetejére elemózsia, hogy legyen harapnivalója, (karaj kenyér, sült pörc), mert fél nap is kellett, mire a vonat Debrecenből Budapestre ért. Hátán a hátizsákkal leült falatozni Pesten. Rgyik szatyorra rákönyökölt, a másikat az ölébe vette. Odamentek hozzá, hogy vásároljon angol szövetet. Nem vesz. De legalább tapogassa meg, hogy milyen finom anyag. Előrehajolt megtapogatni, ekkor a könyöke alól elemelték a szatyrot. Elvitte a családnak, a sógoromnak az élelmet, de jött is vissza azonnal.

Lévai Imréné, Hajdúböszörmény

- - - -

Az 56-os forradalom itt falun csendesebb volt. Akit bántottak, nem illett róluk beszélni. A rádión keresztül értesültünk a borzalmakról. Az állami gazdaságban dolgoztunk a földeken.

Én 1959-ben mentem férjhez.

1956-ban sorkatonai szolgálatban a nyugati határon volt határőr Budai Sándor, aki a férjem lett. Mosonmagyaróváron érte őket a forradalom. Megtámadták a laktanyát, fegyvereket akartak. Majd Pestre irányították őket. Sok szörnyűség, nem is igen részletezte sosem. Egy életre benne maradt, és soha sem szabad még egyszer megengedni. Hisz a becsületes magyar ember nem tehet ilyet.

Budai Sándorné,
sz.: Lazúr Mária
Tiszaföldvár

- - - -

Szemtanúja voltam a véres eseményeknek

1956 őszén huszonegy éves voltam. Érsekcsanádon éltünk férjemmel és tizenegy hónapos kislányommal. Óriási jégverés pusztított a földeken. Kukoricatermésünk öt zsáknyi morzsolt kukorica lett. Szomszédasszonyom, Kenyeresné jobban járt  a babjával, még a jég előtt leszedte. Döntésre jutottunk a szomszédasszonnyal: Pestre megyünk és a nagybani piacon jó áron eladjuk a termést Hajóra szálltunk a Dunán a zsákjainkkal, és elindultunk. A zsákokat névvel jelöltük meg. A szomszédasszonyt férje is elkísérte az útra.

Szerencsésen fel is értünk. A fuvarosok már vártak minket, elszállították az árut a nagybani piacra. Sokan tébláboltak ott. Míg egyvalaki kiáltozni kezdett: Emberek! Menjenek l! Kitört a forradalom! Azonnal menjenek biztos helyre!

Átszaladtunk a köves úton. Kenyeresné és a férje egy-egy zsák babbal cipekedett. Bekéredzkedtünk a legközelebbi házba. Beengedtek, körülbelül tízen tartózkodtak ott. Nem kellett soká várni. Hangosbemondó kiáltozta: senki ne mehet az utcára, kijárási tilalom van. Nem sokkal később főleg egyetemistákból álló csoport vonult az utcán, tüntettek. Négyes sorban mentek. Velük szembe orosz tankok jöttek. Lőttek a tömegre. Szívfacsaró látvány volt. Összeszorult a gyomrom, remegni kezdtem. Mindenhol halottak hevertek. Aztán mikor elvonultak, karszalagosok jöttek. Összehúzták a holtakat, négy-öt főt egy rakásra a fák mellé. A tetőkön kék és zöld sapkás ávósok voltak puskával felfegyverkezve. Lőttek mindenkire, ami csak mozgott.

Tudtuk mindannyian, a fiatalok, akik meghaltak, ártatlanok. Tankokkal taposták le őket, pedig ők csak élni szerettek volna emberi módon.

A két zsák bab mentett meg minket az éhenhalástól. A padláson aludtunk. Utcára menni egyenlő volt az életveszéllyel. Valaki kiáltozott, hogy felgyújtották a rádió épületét. A halál látható és tapintható volt. Szemtanúja voltam a véres eseményeknek. Szeretteimre gondoltam. Lehet, hogy nem látom őket többé?

Egy hétig bujdostunk. Majd összeszedtük az erőnket. Elhatároztuk, elmegyünk innen: a szomszédaimmal elindultunk. A többiek maradtak.

Kilopakodtunk az utcára. Közlekedés nem volt. Nem jártak buszok, vonatok, a síneket felszedték. Gyalog indultunk haza. Emlékszem, a lábaink között süvítettek a golyók. Lőttek ránk, pedig semmi rosszat nem tettünk. Csak haza akartunk jutni.

Dunaújvárosig gyalogoltunk. Itt csend volt, de a közlekedés itt se működött. Szerencsénkre egy teherautósofőr éppen Bajára indult. Felvett minket a rakodótérbe. Sikerült hazajutnunk. Férjem minden nap kijött a hajóállomásra, várt rám.

Otthon a rádióból még két napig hallottunk hírt: Kitört a forradalom, Pest utcáin vér folyik. Aztán elhallgatott a rádió. Jött a beszolgáltatás. Tejet, tojást, zsírt, szalonnát kellett beadni a tanácsnak. Disznót nem lehetett vágni, csak engedéllyel. Disznóink kukorica híján legeltek, epret ettek.

Szegénységünk tovább nőtt. Majd jött z árvíz. A Duna ott hömpölygött a tejcsarnok falainál. Nehéz évek jöttek.

Értünk álltak ki azok a fiatalok Pest utcáin. A legdrágábbat áldozták fel, az életüket, hogy nekünk jobb legyen.

Tisztelettel és szeretettel gondolok rájuk 60 évvel az események után.

Slavovits Gyuláné,
81 éves özvegyasszony
(lejegyezte Jánosiné Slavovits Julianna,
Gara)

- - - -
Kiss István Tibor (Gyöngyöhalász) emlékezése korábban megjelent lapunkban ("Két teherautó élelem", 2015. október 29.) - felhívásunkra idén egy verset is küldött:


Kiss István Tibor:
1956 emlékére


Ötvenhatnak őszi októberén
Sötét felhők gyűltek országunk egén.
Tiszta szellemmel indultak a népek
Felcsillant újra a szabadság reménye.

Pesti Kosuth téren megmozdult a tömeg
Nem utolsó sorban a Korvin köziek.
Békés tüntetésnek indult az egész
Lett belőle sortűz, sok-sok lövöldözés!

Védtelen emberek életüket adták,
Sebesült kiáltja, éljen a szabadság!
Ez még mindig édes-kevés, ezután jött a szenvedés.

Ki-ki keresi a párját
vagy talán az unokáját?
Fájó szívvel mennek haza
Nincsen párjuk, sem unoka.

Tömegsírok, csonka testek,
Ne lőjetek, ne lesz ember!
Sok lett a halott, sokféle az ítélet
Nemes forradalom, ez lett hát a végzet?

Ötvenhat után átvettük a fáklyát
Ma már meggyújthatjuk a tiztelet lángját!
Nem feledjük el azt az ötvenhatot
Mely nekünk most szabadságot hozott!

Gyönygyöshalász, 1990. október 23.


- - - -

„1956-ra emlékezünk”

A parasztságot ért igazságtalanság vezetett az 1956-os forradalomra.
 
Forradalom és szabadságharc! Pozsgai Úr ismerte el először! Addig csak ellenforradalom volt!

Nem mertem kimenni az utcára Tarcalon, mert ujjal mutogattak, hogy ott megy az ellenforradalmár felesége.

Terhes voltam a kislányommal, a kisfiam másfél éves volt, és így vitték el az Uramat 1957. 03. 02-án, itt maradtunk „árván”, egyedül! Rlőször Tarcalról elvitte két rendőr Tokajba, majd Miskolc – Budapest – Tököl – Kistarcsa. Sokat szenvedtünk, de nemcsak az Uram, mi is! Nem kérdezte meg senki, miből élünk! 6 évi börtönt kapott az Uram, 1956-ért, aminek egy részét leülte! Úgy szültem meg a kislányomat, hogy az Uram a börtönben!

1956 miatt a két gyerekünket sem vették fel az egyetemre. (Csak később.)

Micsoda igazságtalanság volt ez is?! A gyerekek is szenvedjenek a szülők miatt! Hátrány, megkülönböztetés! stb.

vitéz Gálfalvy-Gallik Béláné
Julika néni, 80 éves
Miskolc

(a levélíró mellékelte 2006-ból, A Szabadság Hőse emlékérem adományozásáról szóló oklevél másolatát (aláírta Gyurcsány Ferenc, Sólyom László, Kosáry Domokos mint az 56-es Emlékbizottság elnöke)

- - - -


Tordi Erzsébet:
Örökség

Nem ismertem Nagyapám kezét
Letépte golyó, cséplőgép,
S ha csonkját fejemre tette,
rögtön megeredtek könnyeim,
úgy mondta, „jó legyél”.
A gépész úrnak tekintélye volt,
- valódi, nem – rabolt...
Hegedű, tambura, bőgő zenélt
ügyes kezében, amíg élt.
Gépek, órák, méhek, szőlő,
mind szót fogadtak Neki,
de az elvtársak nem szívelték
és az vitte ki.
Övéihez ment, kit fiatalon
sorba temetett; lány, feleség,
de nem vitt engemet. Miért?
Azóta egy hű szívet se találtam, de aranyból volt – a Nagyapámban,
és törtarany az enyémben.

Tordi Erzsébet
Madaras,
Kunbaja


- - - -
Zolcsák Györgyné levele:
Tisztelt Szerkesztőség!
Az Édesanyám (82 esztendős) írt egy verset a Forradalom tiszteletére. Szeretnénk megjeleníttetni az Önök lapjában. Kérem, szíveskedjenek értesíteni arról, hogy a vers megjeleníthető-e. A vers mellé Édesanyám a következőket szeretné közölni:
"Tiszteletemet szeretném kifejezni ezzel a versemmel az 56-os hősök és áldozatok emléke előtt. Az 56-os Forradalmat követően a férjemet internálták, majd elítélték. Ebben az időszakban a családunk nagyon sokat szenvedett, amit a mai napig is érzünk. Tisztelettel: Gál Lászlóné bagodi lakos."
Köszönettel és tisztelettel:
Zolcsák Györgyné


Az 56-os Forradalom és Szabadságharc emlékére
Magyarok a Golgotán!

Földig megalázott szenvedő magyarság,
idegen csapatok rabszolgája voltál.
Négy évtizeden át tűrted a sorsodat,
ezrével száműzték a magyar ifjakat.

Hosszú volt a börtön anyának, apának,
nem volt irgalom az ártatlan családnak.
Hamisan vádolták Mindszenty bíborost,
kínzás, száműzetés osztályrészül jutott.

Börtönbe zárták az igazság tanúit,
hazug váddal hozták meg  a bírók ítéleteit.
Fölsírt a szívünk: ez így nem mehet tovább!
Nyissátok ki, magyarok a börtön kapuját!

Ifjak, diákok rázták a bilincseket
Bukott a szabadságharc, hiába volt a tett.
A rádió hullámhosszán hallotta a világ
Nagy mártírunk segítségkérő jajszavát.

Nem tárult segítő kar, ismét elvesztünk,
szenvedéstől roskadt árva nemzetünk.
A pesti utcán ifjak piros vére hullt,
a szabadulás reménye kudarcba fúlt.

Fájdalomtól kínzottan, mint a sebzett vad,
mint ki lőtt sebbel fut, míg össze nem roskad.
Nyugat kapuja kinyílt, menekült a nép,
ott várta be egy szebb jövendő eljöttét.

Mint Krisztushoz a Golgotán, a hősökért imádkozunk.
A bűnösökhöz szóljon vádló jaj-szavunk!
Szólaljon meg végre a lelkiismeret:
Sok fájdalmat okoztatok a nemzetnek!

Szabadság dala száll fel a magas égre,
kitartó hittel bízzunk a jövőbe.
Csillaghonban írva van nevünk mindörökre.
Gyásznapunk marad november negyedike.

Rongyos lobogónkat őszi szél lengeti,
Piros-fehér-zöld szín a magyarságunk jelzi.
Szép szabadságunkat ne hagyjuk elveszni,
így fog majd ránk a világ emlékezni.

Írta: Gál Lászlóné szül. Gergán Borbála


- - - -



A forradalom Bagamérban



Az őszi munkák szorgos napjait élő bagamériak  forradalom eseményeiről a rádióból, meg a Debrecenből szállingó hírekből értesültek.

1956. október 24-én, szerdán 10 óra 41 perckor a rádió felszólította hallgatóit, hogy a készülékeiket tegyék ki az ablakba, mert rövidesen Nagy Imre beszédét közvetítik. Az óvoda ablakába kitett rádióból az iskolából hazafelé menet magam is hallgattam Nag Imre nyugtató beszédét.

Ezekben a napokban a középületekről leverték a vörös csillagokat. Kovács Albert kérésére unokaöccse október 26-án délután a földműves-szövetkezet boltjának benti faláról leakasztotta a szovjet mintájú népköztársasági címert, azt kidobta az utcára. A bolt külső homlokzatáról a szövetkezet vezetősége szereltette le az ötágú vörös csillagot.

A forradalom szele 1956. október 27-én délután „érkezett meg” Bagamérba. A kora esti órákban a határőrséggel szemben a Hősök kertjénél nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek forradalmi jelszavakat kiáltoztak. Pál Sándor a református templom harangját akarta félreverni, de azt Ármós Zsigmond lelkipásztor megakadályozta. Vida Sándor – aki 1956 decemberében „disszidált” - levette a határőrség homlokzatáról a vörös csillagot. A tüntetők a kaput is döngették, s fegyvert követeltek, a határőrök az őrs hátsó udvarában puffancsokat robbantottak, hogy a tüntetőket elriasszák, és megakadályozzák, hogy a kerítésen keresztül behatoljanak a határőrs területére. Szabó Imre határőr hadnagynak és a katonaviselt középkorú gazdának, Gál Józsefnek sikerült lecsillapítani a népet. Az erdészet kapujára rögzített, Rákosi-címertől megfosztott lyukas zászlót lengetett az októberi szél.

Még szombat este vontató pótkocsiján 20-30 álmosdi érkezett a községbe. Felrótták az utcán ácsorgóknak, hogy „itt még nem ég a tanácsháza”. Bagamériak is álltak közéjük. Fenyegető magatartásukkal arra kényszerítették Tóth Albert tanácselnököt, hogy tanító fiával, Gyulával nyittassa ki a tanácsháza irodáit. A tömeg benyomult oda, az iratokat és a könyvtár könyveit az utcára kihordva meggyújtották. Szinte csak az anyakönyveket és a kataszteri birtokíveket sikerült megmenteni. Az álmosdiak estefelé ablakon keresztül behatoltak az MDP párthelyiségébe, az ott talált iratokat, képeket, dekorációs anyagot kihordták az utcára és meggyújtották azokat.

Az emberekből kicsordult mindaz a keserűség, amely a szavakban boldogabb jövőt ígérő, népi demokratikusnak, sőt szocialistának hívott rendszerrel szemben felgyülemlett bennük.

Másnap, 1956. október 28-án vasárnap délelőtt papírkupac hamuja és füstje mellett a tanácsháza előtt, a kapu és a tűzoltó szertár közötti térségben népgyűlés volt. Mint nézelődő 13 éves általános iskolai tanuló láttam a füstölgő papírkupacot, a tanácsteremben letépett dekorációt és a képeket, a padlón széttört Rákosi-mellszobor maradványait. Még mindig paprikás volt a hangulat. Vagy 20-30 bagaméri jelenlétében e napon Debrecenből érkezett diák felolvasta a pontokba foglalt követeléseket. Takács Zoltán asztalra pattanva elszavalta a Nezeti dalt. Szemlélője voltam a történteknek, hallottam azt, hogy a mellettem álló Veres Zoltán hangosan mondta: „adjanak fegyvert, s megvédjük a hazát”.

A földosztó Kiss György, aki 1945-ben főbírója volt a községnek, készítette el a javaslatot a forradalmi bizottmány tagjaira. A jelöléskor arra törekedtek, hogy lehetőleg minden utcából kerüljön be egy személy a bizottmányba, tanácstag és párttag nem volt köztük.

Az időközben mintegy 200 fősre növekedett népgyűlés közfelkiáltással választotta meg a Bagaméri Forradalmi Bizottmányt. Elnökké Gál Józsefet választották, irodai munkával Krasznai Károly, Pethes Andor és Csete László foglalkoztak. Jelentős szerepet játszott még Sári János is, az anyakönyvezést Szilágyi Károly végezte.

E napon Debrecenből Álmosdra induló diákok teherautóján délben érkezett haza Ruszoly József harmadik osztályba járó gimnáziumi tanuló. A tanácsházán nagy volt a sürgés-forgás, a bizottmány tagjai tettek-vettek, vitatkoztak, beszélgettek. Ruszoly József diákforradalmár próbálta ismertetni, magyarázni a debreceni állapotokat, különösen az egyetemi és a középiskolai diákság követeléseit, célkitűzéseit. Megállapodtak abban, hogy újabb gyűlést nem tartanak, de a vasárnap esti mozielőadás szünetében a gépházban mikrofonba mondhatja a debreceni forradalmi követeléseket. Ez Bíró István mozigépész engedélyével meg is történt.

A forradalmi bizottmány első ülését október 29-én hétfőn tartotta, amikor megalakították és beosztották a nemzetőrséget, melynek parancsnoka Szabó Imre határőrs parancsnok lett. A bizottmány még két ülést tartott a községházán. Intézkedtek a volt káptalani nagy magtár őrzéséről, nem váltották le a hengermalom igazgatóját, megakadályozták az Alkotmány Tszcs. feloszlatását. Gál József és Tarr-Szilágyi István oldalkocsis morótorkerékpáron november 3-án a nemzetőrség részére két géppisztolyt és hat puskát hozott, töltényekkel együtt, azokat nyomban átadta Szabó Imre határőr hadnagynak. A bizottmány november 6-ig vagy november 7-ig működött, amikor Pethes Andor visszaadta Tóth Albert tanácselnöknek a tanácsháza kulcsát. Néhány tagja még novemberben és decemberben részt vett a tanács vb és a forradalmi bizottmány együttes ülésén. Napirenden a rendfenntartás, a tűzifa- és élelmiszer-ellátás és az ellenálló és sztrájkoló Budapest támogatására élelmiszergyűjtés volt.

A bizottmány megszüntetését 1956. december 27-én jegyzőkönyvben rögzítették, azt a bizottmány részéről nem írta alá senki. Elvitték a meg nem semmisített iratokat.

1957. március közepén mintegy 100 karhatalmista szállta meg a falut. Ezután a forradalmi bizottmány és a nemzetőrség tagjait (néhány nagygazdával együtt) a rendőrségre hívták be „egy kis elbeszélgetésre”. A kihallgatást többször megismételték, szidást, verést kaptak. Az iskolából hazafelé menet magam is láttam, hogy a Kossuth utcában lakó Ludmány Lajost egy rendőr és egy pufajkás kísérte be a rendőrörsre.

Három bagaméri lakos: Gál József, Kovács Albert és Á. Sándor ellen folyt 1957-ben politikai okokból büntetőeljárás, börtönbe nem került egyik sem.

A résztvevők jó része – mindkét oldalon – időközben már eltávozott az élők sorából. A hatvan éve megválasztott forradalmi bizottmány tagjai közül már csak Balogh Imre van közöttünk. A résztvevők közül Á. Sándor, Tarr-Szilágyi István és  dr. Ruszoly József.

Húsz éve polgármesterként még többeknek megköszönhettem forradalmi áldozatvállalásaikat. Ma már csak emlékük előtt hajtunk fejet. Emléküket örökké őrzi a 2001. október 28-án a tűzoltó szertár falára helyezett és felavatott aranyozott betűkkel készített márványtábla. Tették dolgukat, teljesítették kötlességüket, cselekedtek és szenvedtek a forradalomért és a faluért.

Ruszoly Barnabás
Bagamér

- - - -

1956. október 23.

A két háború között az emberek békésen, szabadon éltek egymást kölcsönösen tisztelve. A csendőrségnek nem sok dolga volt. Esetleg egy-egy tyúklopás. Negyvenöt után már másként volt. Amikor a párt hatalomra került, nagyon meg kellett gondolni, hogy valaki mit mond, hol, mikor és ki előtt. Mert nagyon könnyen megkínálták Kádár-kolbásszal és a rács mögött találhatta magát.

Egyik októberi napon, amikor már szóltak a fegyverek Budapesten, ebéd után kimentem az udvarra. És ahogy kinéztem az utcára, láttam, hogy az emberek mennek lefelé a falu végéhez közeli térre. Én is odamentem, mert akartam tudni, hogy miért mennek oda. Ahogy odaértem, már voltak 20-an vagy 25-en. De egyre többen jöttek. Különböző, a rendszert szidó kiabálásokat hallottam. De azt is, hogy fel kell akasztani a kommunistákat. Jött két ember a tanácstól, mindenik kezében nemzeti színű zászló. ikor meglátták őket, még jobban kiabálták, hogy a kommunistákat felakasztani, mert tudták, hogy kik ők, persze én is. Csendesen szóltam: - Adjátok ide a zászlókat, mert még nagy baj lehet. Minden szó nélkül odaadták a zászlókat. Közben odajött B Sándor, aki kissé távolabbról is hallotta a kiabálást. Ő volt az első termelőszövetkezet elnöke. Látta, hogy fogom az egyik zászlót, a másikat odaadtam a mellettem álló embernek. És odajött mellém. Ahogy ránéztem, könnyesek voltak a szemei. A kiabálás egyre erősödött. majdnem síró hangon mondta: - Engem ne bántsatok, mert én nem vagyok kommunista, és nem is voltam. Én csak azt tettem, amit rám erőltettek. Én soha senkit sem szóval, sem tettlegesen nem bántottam.

Közben odajött V. Sándor bácsi, aki úgy hatvanéves lehetett, és a családjával Horvátországból menekült át. Elkezdte kiabálni, hogy a fináncot, a fináncot akasszátok fel. A kiabálás egyre erősödött.

Láttam, hogy itt még nagy baj lehet. Ezek után úgy gondoltam, sürgősen tenni kell valamit. Erős hangon, majdnem kiabáltam: - Emberek, ne bántsátok egymást, mert akik itt vagyunk, eddig is együtt éltünk, és ezután is együtt fogunk élni.

Ezek nem voltak veszélytelen szavak. Mert rám mondhatták volna, hogy én a kommunistákat védem. Érzékelhető volt, hogy a szavaimnak, ha nem is sok, de valami hatása volt. - Gyertek, menjünk a térről az utcára és tüntessünk a forradalom mellett!

A zászlókat tartva el is indultunk a mellettem álló emberrel, és jöttek utánunk az emberek. Elkezdtem énekelni és mások is csatlakoztak hozzánk: - Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Ruszki haza, le a beszolgáltatással! És a tömeg is dalolta és kiabált. Dalolva, kiabálva mentünk tovább. Jöttek az emberek a házakból és egyre nagyobb lett  a tömeg.

Ahogy mentünk a hosszú Xantus János után, jött velünk szembe a járdán O. József, erősen kiabálva, hogy vége a piszkos kommunizmusnak. Jól ismertem, nem bántott senkit, de most az események és az ital hatására kissé elfelejtkezett magáról. Odajött és beállt a sorb. Ahogy az iskolához értünk, kijöttek a tanárok, és közvetlen mögém beálltak a sorba.

Hamarosan találkoztunk a két párttitkárral, a gépállomás és a Tsz titkáraival. Voltak, akik goromba hangon kiabáltak rájuk: - Szemetek, ne fussatok el, mert megfogunk benneteket!

Hátraszóltam: - Álljanak meg! - Oldalra kilépve, zászlóval a kezemben pár lépést tettem feléjük, és azt mondtam: - Emberek, jöjjenek ide, itt nem fogja önöket bántani senki.

Azt nem mondtam, hogy garantálom, mert akkor nem lehetett semmit garantálni. Mikor majdnem odaértek, V. József odalépett hozzájuk agresszív módon. Én azonnal közéjük álltam. Hátam mögött a két párttitkár. Szemben velem V. József. És azt mondtam neki: - Jóska bátyám, vedd tudomásul, hogy nem bántol senkit. - És mind a hárman beálltak a sorba.

Mentünk tovább. Énekeltünk és kiabáltunk. Állandóan jöttek a tömegbe az emberek. Ahogy odaértünk a Rinyaújlak felé vezető úthoz, láttuk, hogy jönnek a visontaiak. Megálltunk és megvártuk, hogy odaérnek.  Akkor megfordultunk, és ők utánunk fölzárkózva. Nem mentünk 100 métert sem, amikor láttuk, hogy a két rendőr áll a járdán a kiskapu előtt, derékszíj nélkül. Mikor odaértünk, bizonyára azok az emberek, akik a párttitkárokra kiabáltak: - Szemetek, ti voltatok, akik üttétek, vertétek az embereket, ne szaladjatok el, mert megfogunk benneteket!

Azt tettem, mint a párttitkárok esetében: szóltam az embereknek, hogy álljanak meg és pár lépést tettem feléjük zászlóval a kezemben: - Emberek, jöjjenek ide, itt vannak a tanárok, a párttitkárok, senkit nem bántottak, önöket sem fogják bántani.

Ahogy jöttek, látszott rajtuk a helyzet hatása. Beálltak a sorba és mentünk tovább, énekelve és kiabálva. Mikor odaértünk a babócsai elágazáshoz a térre, ahol a Kossuth-szobor és a hősök szobra és református templom van, két ember bement a parókiára, hogy megkérje a tiszteletes urat egy beszéd megtartására. A tiszteletes úr nem jött ki, azt mondta: - Én az Úr szolgája vagyok.

Ezután az egyik tanár mondott beszédet.

Amikor odaértünk a térre, én a zászlókat visszaadtam azoknak, akiktől elkértem. Utána megválasztották a nemzeti bizottságot. A Himnusz eléneklése után az emberek kisebb csoportokba verődve beszélgettek. A legtöbben elmentek haza.

Tudomásom szerint még csak egy pofon sem csattant el. Aznap este, amikor lefeküdtem, végiggondoltam az eseményeket. Nyugodt volt a lelkiismeretem. Mi lett volna akkor, ha elszabadultak volna az indulatok? Ki tudja, hány családnak lett volna szomorú, álmatlan éjszakája? Azzal nem tudtuk volna előbbre vinni a forradalom ügyét, ha egymást különbözőképpen bántalmazták volna az emberek.

Amikor a forradalmat leverték, néhány embert elvittek, de vissza is engedték.

Én akkor 29 éves voltam.

Vida Sándor 
Csokonyavisonta
–-------------------------------------

 Vida Sándor verse:
Tisztelet a hősöknek


Szent szabadság, te drága,
Melyért kifolyt tengernyi vér,
Mindig boldog volt az
Akibe a te lelked élt.


Szabadság nélkül
Nem élet az élet, csak rab-iga
Te adsz erőt a kezekbe a szívekbe
Hogy lerázzák azt.


Rákóczi kurucai
Kossuth honvédei
Ti egyszerű emberek
A szabadságért folyt a véretek.


Ti rólatok a példakép
A magyar ifjúság előtt
Mert a ti példátok
Adott erőt.


Te mai fiatal
Ki ebben a hazában élsz
Neked már nem kell
Folyatni a véredet a szabadságért.


Hatvan évvel ezelőtt
Nők, férfiak, gyerekek
Fegyverrel a kezükben
A hazáért véreztek


A barikádnak
Azon az oldalán, azon a részén
Ahol a szabadságért
Folyt a vér.


A másik oldalán
A zsarnokság, a gyűlölet,
Mellyel alkudozni, egyezkedni
Nem szabad, nem lehet.


Híretek, nevetek, hőstetteitek
Átíveltek az óceán felett
Az emberek kérdezték
Egymástól, kik ezek.


Milyen ország az
Milyen az a nép
Kiknek gyermkeik
Meghalnak a szabadságért.


Ti pesti srácok, fiatal gyerekek
Szívetekben a szabadságért
Feláldoztátok szép fiatal
Életeteket.


Elbukott a nemzet forradalma
De az nem a ti vétketek.
Mert megtettétek érte amit
Egy ember megtehet.


Az életeteket adtátok.
A minden élők útján elmentetek.
Mert csak azok halnak meg
Akiket elfelejtenek.


Mi nem felejtettünk
És nem felejtünk el benneteket
Ne felejtse senki ki a világban él
Sem a Kárpát-medence ölén.


Vida Sándor
Csokonyavisonta

 ---------------------------------------------------------


„Amit láttál, soha nem szabad beszélni róla!”
(Szüleim)


Az iskolám 200 m-re volt, a kerten keresztül még rövidebb volt az út.

Délután az iskolaudvaron és a kertben játszottunk. Az iskola végében volt a tanítói lakás. Tanító nénink Bartha Gyuláné volt. A férje a telepi iskolában tanított. Két gyerekük volt, Gyuszi és Mária. Mária, D. Marika és jómagam délutánonként birtokba vettük a kertet.

Így történt egy késő őszi napon is. Az iskolaudvarra betolatott egy teherautó, emberek ugráltak le róla. Mária futott be a házba. Marika is elfutott, én egy körtefa törzséhez húzódva néztem végig, mi történik. Nem tudom, miért maradtam ott.

A házból kidobáltak mindent. A szentképet, amit ismertem, a tyúkól oldalán törték szét. Az elkerített ólból az állatokat szétzavarták.

Futás a kerten keresztül haza. Fulladva, akadozva mondtam el, mi történt.

Nem tudtam, hogy mindenkit megríkatok. Édesanyám zokogott, a mama a kötényébe temette arcát, láttam nagyapa könnyes szemét is, ahogy nagy bajuszát pödörgette. Édesapám, nem tudtam, hol van.

A tanító bácsit soha többé nem láttam a kapunk előtt elmenni. Emlékem róla, hogy kabátján mindig hordta a piros-fehér-zöld szalagot.


1956 – Rb. 3733