A legapróbb kedvesség is életmentő lehet

– Annyira magával ragadott a beszélgetés, hogy képtelen voltam kiszállni az autóból. Csak hallgattam a 62 éves nőt, aki 26 éve hajléktalan. Elhatároztam, hogy megkeresem – idézte föl Szalay Kriszta író és színész azt az októberi délutánt, amikor eldöntötte, hogy színdarabot ír a nő életéből. De rögtön felötlött benne: az nem elég, ha csak meghallgatja egy másik ember történetét. Meg kell tapasztalnia, milyen az utcán élni.

A hajléktalanság nem idegen a számára, nem egy hirtelen ötlet vezérelte szentimentális pillanat volt ez az előadó életében. Már ötödik éve, minden december 27-én megszervezi a Blaha Lujza téren a Morzsa-napokat.

Ennek lényege, hogy a karácsonyi lakomák után megmaradt ételeket a családok felajánlják hajléktalanoknak.

Mégis, a Lakatosné Jutkával való találkozás kellett ahhoz, hogy végérvényesen elhatározza, hajléktalannak maszkírozza magát, és öt napra az utcára „költözik”. Kinyúlt mackót húzott, rózsaszínű kötött sapkát tett fakó parókájára, és egy hétfő reggel elindult a pesti forgatagban.

– Nem vittem magammal se pénzt, se ételt, se telefont. Céltalanul róttam az utcákat. Az első nehézséggel akkor szembesültem, amikor vécére kellett mennem. Éppen a Keleti pályaudvarnál grasszáltam, ahol 180 forint a vécé használata. Nem volt más megoldás, koldulnom kellett. Sorra szólítottam le az embereket, hogy mi a problémám, segítsenek. Leszegett fejjel, de sikerült összeszednem a pénzt – mesél az 53 éves színésznő az első komoly megpróbáltatásáról. – Dél felé megkérdeztem egy hajléktalant, hogy hol osztanak ételt. Mondta, hogy menjek vele. Ettől az egy mondattól már nem éreztem magam annyira elesettnek. Az ételosztásnál kiderült, hogy 58 adag ételért 78 hajléktalan áll sorba. Rögtön eloldalogtam onnan, úgy éreztem, nem ehetem el előlük. Akkor még külön tudtam választani a „szerepemet” a valóságtól. A tudatom mélyén még ott volt, hogy reggel egy biztonságos és meleg otthon küszöbét léptem át, ahová majd visszatérek.

De az órák múlásával minden borult. Vastag nadrág, három pulóver, sapka, sál és kabát volt rajtam, mégis azt éreztem délutánra, hogy megfagyok. Pedig nem is volt hideg, sokan egy szál ingben jártak. A kirekesztettségtől kezdtem fázni. Attól, hogy nem néztek az emberek a szemembe, és én sem mertem felemelni a tekintetemet. Ha villamosra vagy buszra szálltam, szorosabban fogták a táskájukat, nehogy meglopjam őket. Alig fél nap alatt depressziós lettem, egyáltalán nem kellett maszk az arcomra

Pedig a művésznő akkor még nem sejtette, hogy az éjszakai szállás megszerzése sem lesz egyszerű feladat. Hajléktalanok tanácsára már délután fél ötkor beállt a sorba, hogy bejusson a női szállóra. Élethalálharcot vívtak a helyekért, s mivel látták, hogy itt egy új arc, többen betolakodtak elé.

– Akkor először éreztem azt, hogy föladom. Elhasznált és az alkoholtól eltorzult arcok kiabáltak körülöttem, de amikor egy ilyen külsejű nő a védelmemre kelt, elhatároztam, hogy végigcsinálnom. Nem jutottam be a szállásra, az orrom előtt telt meg. Elmentünk páran a Dankó utcai hajléktalanszállóra, ahol mindenkit befogadnak. Este 9-kor értünk oda. Már csak a földön, laticelen tudtam volna aludni, de kiderült, hogy kötelező tetűvizsgálat van, amiről én nem tudtam. Gyorsan kislisszoltam, mert a paróka miatt rögtön lebuktam volna. Megint róttam az utcákat, alig találkoztam emberrel. Félni? Egyáltalán nem féltem. A hajléktalanság megvéd, hiszen nincs mit elvenni az embertől. A férjemnek este előadása volt, elmentem a színház elé, ott  vártam rá. Az autónk egy parkolóban állt, mondtam, hogy nyissa ki, mert nincs hol aludnom. Ott töltöttem az éjszakát egyedül – elevenítette föl az első napot Szalay Kriszta.

Tudta, hogy a keddet munkakereséssel tölti. Utcaseprőknél érdeklődött. Adtak neki egy telefonszámot, az egyikük a telefonját is fölajánlotta. Kiderült, hogy fényképes önéletrajzot kell küldeni e-mailben, utána eldöntik az illetékesek, mit tehetnek. A második naptól bekövetkezett az, amire nemigen készült fel: kollégák, írók, tanítványok mentek el mellette úgy, hogy rá sem néztek.

– Nincs borzalmasabb érzés a kirekesztettségnél. És a legapróbb kedvesség is életmentő lehet. Amikor az egyik McDonald’s biztonsági őre azt mondta, hogy bármikor beenged vécére, menjek nyugodtan, vagy egy török étterem pincére ugyanilyen kedves volt velem, akkor bizony könnybe lábadt a szemem.

Az autóban alvást fel kellett adnia, mert a családja megtiltotta. A lánya azzal érvelt az éjjeli „hazarendeléskor”: nem az a cél, hogy kizsigerelje magát, hanem hogy bepillantást nyerjen egy másik világba.

A következő nap elment a Kálvin térre, ahol pár perc alatt befogadták az ott tanyázó hajléktalanok. Kitalálta, hogy kiül a térre, és kiírja egy táblára: „Beszélgetnél velem?” Sokan egyértelműen jelezték, hogy nem, pedig Kriszta tiszta volt, otthon megfürdött esténként.

De az emberek mégis koszosnak és büdösnek látták. Egy fiatal lány végül odaült mellé, elkezdtek beszélgetni. Leginkább a lányról.

Reggelente csak egy almát és egy zabszeletet dugott a zsebébe, azzal húzta ki a napokat. Nem fogadott el ételt, pedig volt, aki azzal próbált neki segíteni. Inkább odaadta egy igazán rászorulónak. Az utolsó előtti napon érezte csak, hogy az éttermekből jövő illatokra felkapja a fejét. Nagyon éhes volt.

– Nem tartom magam hősnek. Ez az öt nap minimális rálátást adott arra, milyen reményvesztetten és kilátástalanul él a legtöbb hajléktalan. Találkoztam mérnökkel, cukrásszal, tanárral, akik egykor ugyanúgy éltek, mint a társadalom nagy része. Megírtam a színdarabot, a Centrál Színházban mutatom be januárban.

Nekem ez egy igazi El Camino volt. Ha valaki az élete nagy kérdéseire keresi a választ, szerintem nem kell több száz kilométert gyalogolnia. Elég, ha egyszerű ruhát ölt, és megpróbál pár hetet túlélni az utcán, pénz és segítség nélkül. Abban biztos vagyok, hogy utána elég sok mindenre megkapja a választ.