Ember a vérzivatarban

„Nyíltan és bátran vallom a tételt, mely szerint nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz, és nem azt, ami bennünket eltávolít.” Ezt a mondatot olvasgatom az érsekújvári Stardust szálloda falára helyezett emléktáblán, felül szlovák nyelven, alatta magyarul. Az idézet 1940-ből származik. Legfölül pedig, aki elmondta országgyűlési felszólalásában: Gróf Esterházy János 1901–1957.

A szűk, történelmi Komáromi utcában álldogálunk a novemberi estében. A kereszteződést a városi rendőrség autója állja el, hogy ne zavarja meg az amúgy gyér forgalom az emléktábla avatását. A protokoll rendben folyik, ahogy kell, leleplezés, taps, néhány mondatos köszöntők – a hosszabbak már korábban, az emlékmise alkalmával elhangzottak –, fotózás, interjúk adása. Közben az emléktábla feletti domborművet nézem. A különösen kifejező alkotás Szilágyi Tibor szobrász művészetét dicséri. Esterházy János arcáról bölcsességet olvasok le, s persze az arisztokrata származását.


A származása egyben meg is határozta Esterházy János életét. Hogyne, hiszen felmenői közül nem egy aktív résztvevője volt az 1848–49-es szabadságharcnak, egyikük felvidéki kormánybiztosként ezért az életével fizetett. A családtörténet részleteivel néhány nappal később az emlékülésen ismerkedem elsősorban, többek között Molnár Imre történész előadásának köszönhetően. A rebellis felmenőket pedig nem felejtette az akkori hatalom, Esterházy János katonatiszt édesapját
– biztos, ami biztos – az ország határain kívülre, Krakkóba vezényelték. Itt ismerkedett meg a szintén arisztokrata Elzbieta Tarnowskával. Az ismerkedésből szerelem lett, a szerelemből házasság. Felvidéken telepedtek le, Nyitraújlakon. János itt született 1901-ben – s jutott árvaságra négyéves korában. Az édesanya ekkor mindössze 32 éves volt. Rászakadt a birtok igazgatása, aminek az új urak Trianon után mindössze az egytizedét hagyták meg – viszont az adókat nem mérsékelték.
Ez azonban nem tartotta vissza attól az özvegyet, hogy a megmaradt vagyonból is juttasson a rászorulóknak – vagy éppen a budapesti lengyel templom építését segítse. Az asszony élete új és új helyzetében is megállta a helyét. Így vált fiának példaképévé, s határozta meg annak sorsát.
Bár János igazgathatta volna megmaradt birtokait, mégis egyre inkább a közélet felé fordult. Csehszlovákia akkoriban demokratikus ország volt, szabadon szerveződhettek a pártok. Esterházy számára a keresztényszocialista formáció volt a legmegfelelőbb. A keresztény következett a mély vallásosságából, a szocialista pedig a szociális érzékenységéből. Vagyonából ösztöndíjakat hozott létre, tankönyveket íratott a magyar diákok részére.
Többször rács mögé is került, mert akármennyire demokratikus ország volt is Csehszlovákia, a börtöntől azért egy vezető magyar politikus nem menekülhetett. Ennek az árnyékától csak 1935- ben szabadult, amikor is Kassa országgyűlési képviselőjévé választották, egy évre rá pedig az Érsekújváron egyesült két magyar párt elnökévé.


Érsekújvár. A két háború között még a Kisalföld északi részének meghatározó magyar városa. Ma? Ma a negyvenezer lakójából alig több mint nyolcezren vallják magukat magyarnak.

A három órakor kezdődő emlékmisére készülve sétálunk a városban. A feliratok egy része a nyelvünkön is olvasható. A főtér túlsó felén magas tornyú plébániatemplom, oda tartunk. Előtte néhányan álldogálnak.

Itt hallom az első magyar szót a városban: a környékről érkezett a két barátnő, hogy tisztelegjen a mártír magyar politikus előtt.

A templomba méltóságteljes menet vonul, az egyházi zászlót püspöki helynök követi, helyettes államtitkár, pozsonyi magyar nagykövet, brüsszeli szlovákiai magyar képviselő, lovagi ruhába öltözött férfiak és asszonyok.

És Práznovszky Miklós, a Nobilitas Carpathia Egyesület elnöke. Az ő kétéves szervezőmunkájának köszönhető az emléktábla avatása. Vele már régebben megismerkedtem, akkor, amikor egy budapesti sajtótájékoztatón a Beneš-dekrétumok máig tartó hatását részletezte. Mostani beszédében Esterházy életének elsősorban az érsekújvári vonatkozásait taglalja.


A magyarság érdekeinek képviseletére csak szűk erőtérben volt lehetősége Esterházy Jánosnak. A két háború közötti utódállamok magyar politikusainak magatartását leginkább az anyaország határozza meg, hallgatom az Akadémián Szarka László történészt. Az anyaország, ahová már 1930-ban összehívták az utódállamok magyar politikusait: ne önállóskodjanak, hanem mutassanak lojalitást a pillanatnyi államhatalom felé.
Az elgondolás sokáig sikeresnek bizonyult, 1938-ban a Felvidék egy része visszatért az anyaországhoz.
Köztük Kassa is, amelyet addig Esterházy János képviselt a prágai parlamentben. Tizenketten voltak magyarok, közülük tizenegy a budapesti felsőházra váltott. Egyvalaki azonban Pozsonyt választotta. Igen, Esterházy János. Nem tehetett másképpen, nem hagyhatta magára a határrendezés után is Szlovákiában ragadt 60-80 ezer magyar képviseletét. Ez volt megírva számára, a mártíromság felé vezető út.
Pozsonyi parlamenti képviselőként 1942-ben egyedüliként szavazott a szlovákiai zsidóság elhurcolását lehetővé tévő törvény ellen. És mentett lengyeleket, cseheket, szlovákokat is a zsidók mellett.
Mindenkit, akit az akkori őrület el akart pusztítani. Különösen nagy kockázatot vállalva mindezzel, hiszen Szlovákia – ellentétben Magyarországgal – hadban állt Lengyelországgal, tehát ha úgy tetszik, az ellenséget segítette. Bátorságáért néhány évvel ezelőtt a lengyel államfő posztumusz kitüntetéssel adózott az emlékének.
A hadak elvonultak, az új urak, vagy inkább elvtársak pedig átvették a hatalmat. Köztük Gustav Husák, akit Esterházy felkeresett. Bár ne tette volna!
Esterházy János életének utolsó 12 éve a szenvedésé, amelynek részleteit az akadémiai konferenciát szervező Janek István történésznek köszönhetően ismerem meg. Kéthetes közmunkával kezdődik Esterházy Jánosnak az 1945-ös év, január 6. és 18. között – aztán elengedik. Ezt követően fogadta és fogatta le Husák. Átadták az oroszoknak, akik a nyár közepén a Szovjetunióba hurcolják.


Az érsekújvári szentmise egyben megemlékezés a Szovjetunióba hurcolt politikai rabokról és kényszermunkásokról is. Ezen a napon érkezett haza az elhurcolt foglyok első csoportja 1953-ban. Méltó beszéd hangzik a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Szilágyi Péter szájából a több százezer igaztalanul elhurcolt magyarországi és felvidéki emlékére – akiknek a többsége sohasem térhetett haza.

Az Akadémián Simon Attila somorjai történész emlékezik az ismét elcsatolt Felvidékről elhurcoltakra. Számuk bizonytalan, hiszen Oroszországból még csak most kapják meg a kartonokat, amelyek viszont hamarosan kutathatók lesznek, majd a világháló jóvoltából bárki rendelkezésére állnak. A történész szerint 7-8 ezer felvidéki elhurcoltról bizonyosan beszélhetünk. Fele magyar, de szép számmal akad közöttük szlovák, ruszin és német is.

A forgatókönyv hasonló a magyarországihoz: összeterelik őket „egy kis munkára”, majd irány a gyűjtőtábor, például Szolyva és a végtelen Szovjetunió. Aki nem pusztult bele, az is csak évek múltán térhetett vissza. Illetve sokuk csak térhetett volna, ha Csehszlovákia igényt tart rájuk. De nem, ami egyébként még a szovjet hatóságokat is meglepte. Aki pedig mégis jöhetett, azok közül sok már nem találta a családját, mert őket már a Dunán túlra – vagyis Magyarországra telepítették.


Esterházy János azonban jött, pontosabban hozták. Sőt, az ő kiadatását kifejezetten kérte a csehszlovák állam. Miért? Mert ki akarták végezni.
A halálos ítéletet koholt vádak alapján – kémkedés, uszítás, egyebek – a távollétében mondták ki 1947-ben. Moszkva „kegyesebb” volt hozzá, 1945 augusztusától félévnyi testi-lelki szenvedésnek vetik alá, hogy ismerje el a vádat, együttműködését a fasisztákkal. A következő év februárjában tört meg, akkor, amikor azzal fenyegették, hogy kiirtják a családját. Tízévnyi javítótáborra ítélték. Bányákban, gyárakban dolgoztatták, köztörvényesek között, túl a sarkkörön.
Két évre rá adják ki a szovjetek, és hurcolják vissza Csehszlovákiába. Ekkortájt készült róla egy fénykép, amelyen bizonyosan nem ismerném meg a korábbi felvételek alapján. Haja alig, foga nincs már, kihullott az ólombányában, csont és bőr, tüdőbaj kínozza. Előtte a rabszáma: 7832. Pedig akkor már úgy-ahogy feljavították egészségileg, hogy egyáltalán bírja a hosszú utazást.
Ekkor megmozdultak érte azok, akiket egykor ő mentett. Kegyelmi kérvényt adhatott be, és minő nagylelkűség, két év múltán, 1951-ben aláírta Klement Gottwald köztársasági elnök: kivégzés helyett élethosszig tartó börtön. Büntetését később 25 évre mérsékelték, ám ez Esterházy János sorsán már nem változtatott: a csehországi Mirov börtönében 1957 márciusában érnek véget a szenvedései.
Akkor már Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét megjárta. Ennek oka, hogy „káros” hatással volt a börtöntársaira: vigasztalta őket. Hamvait a hatalom nem adja ki a hozzátartozóknak, hanem más elhunytakéval együtt közös sírba dobják. Ott van ma is, és bizonyára marad is, hiszen az évek múlásával már vélhetően azonosíthatatlanok az urnák.


Hazaindulás előtt még egyszer felnézek a domborműre, búcsúzóul, immár egyedül, nyugodtan, protokolltól mentesen. A nemes, bölcs arckifejezés mellett egy újat is felfedezek: mintha Esterházy János szája szegletében mosoly is bujkálna. Némi derű. Mintha csak azt üzenné, amit húgának, Máriának válaszolt, amikor megkérdezte tőle a rabkórházban, hogy nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá. Erre válaszolta: „Na, hallod, ugyan miért? Hiszen minden úgy van jól, ahogy a Jóisten akarja. Ha ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a Jóisten akaratát ellenezzem?”


HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI