Rudolf Péter: Lélekben vidéki vagyok

– Az ötvenhét éves, Kossuth-díjas Rudolf Péterben sokan még ma is egy kedves, srácos karaktert látnak. Olyat, mint az Üvegtigris kicsit svihák, mégis esendő büfése. Amikor tavaly színre vitték a Centrál Színházban Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabját, ön aggódott is, hogy idősebb, mint Richard Burton volt akkor, amikor ő alakította a mű filmváltozatában George-ot, a szarkasztikus, érzékeny értelmiségit. Zavaró, ha a publikum mégiscsak ifjabb „képmásához” kötődik?

– Vagyok, aki vagyok. Nem küzdök ellene. Aki srácosnak lát ma is, ám tegye. Az ismétlések időutazása összezavarja a nézőt, és az Üvegtigrist sokszor ismétlik. Ugyanakkor – ha pszichologizálni akarok, és akarok – talán az író, Búss Gábor Olivér és a magam habitusa is benne lehet a szeretetben, ami a filmet övezi. Nem fölülről lefelé nézve lapogatjuk a szereplőink vállát. Nem a Rózsadombról csodálkozunk a világra.

– Pontosabban?

– Az én szüleim ugyan pedagógusok, és több ezer könyv társaságában nőttem fel, ám felmenőim között voltak varrónők, melósok, akiktől ragadt rám abból, ami az ő életüknek adta meg a zamatát. Ott volt például anyai nagyapám az óriási humorával. Kiváló focista, akit nevelőklubjától tizenegy futball-labdáért vásárolt meg az Óbuda 11. nevű csapat. Tőle tanultam a megkerülős cselt a ráckevei Angyali-szigeten. Később eltört a lába, abba kellett hagynia a focit. Melós volt, nagy dumás, mindenki kedvence. Fontos apai dédapám, aki a nagyváradi színiakadémián végzett színészként. Rendezett is, Major Tamást például, amikor még Major gyerekszereplő volt. Foglalkozott térképészettel is, feltalált egy képeslapot, amely mutatta a másnapi időjárást. Őrületes svihák volt, szüleim esküvőjén még anyámnak is csapta a szelet.

– Pedagógus szüleitől mit tanult el elsősorban?

– Komoly morális „csomagot” adtak át. Ám az is fontos, hogy láttam: nincsenek iskolásan belecsontosodva az elvekbe. Nem akarnak minden körülmények között megfelelni annak is, aminek nincs értelme.

– Az miből látszott?

– Apám sokat foglalkozott történelemmel, finnugor nyelvekkel. Széles műveltségű ember, adott esetben, ha nincs kéznél a Google, ma is őt hívom. Történész akart lenni, de előbb magyar–orosz szakra vették fel. Nagy tudása mellett az is jelez valamit, hogy amikor kisiskolásként megkértem egyszer, írja meg az orosz házi dolgozatomat, arra kettest kaptam. A gyerekkor élményei egy életre meghatározzák a személyiséget. Szüleim hivatása kapcsán ötéves koromig falun éltem: előbb Őrszentmiklóson, majd Vácdukán. Aztán édesapám lett a Váci Művelődési Ház igazgatója. Mostanában sokat járok az Őrségbe, otthon érzem magam az ottani „lassúságban”. Megtanultam pörögni, de lélekben ma is vidéki vagyok.

– A fővárosi lét kényszeríti pörgésre?

– Kétféle Magyarország van. A főváros útjain tolakodó, hisztérikus dudálók ülnek a volán mögött, akik a járdára lépve hasonlóan ingerlékeny gyalogosok lesznek. Kerékpárosként mondom, a bringások között is gyakran hasonló a helyzet. A zsúfoltság, a nyomakodás kényszere, a felpörgetett életritmus erősen rombolja az idegrendszert. Vidéken nyugodtabbak, nyitottabbak és egyenességükből következően naivabbak is az emberek. Néha egy kis helycsere mindenkinek jót tenne.

– Gyerekkorát hasonlíthatnánk például mélán csordogáló patakhoz, amelynek felszíne sosem fodrozódik?

– Vidéki gyerek voltam, nem hülye. Rengeteg filmet láttam a Váci Művelődési Ház mozijában, tagja voltam apám fotószakkörének is. A festőszakkörben pedig a női nemről szereztem ismereteket. Apám miatt nem mertek kidobni onnan, amikor tízévesen beültem közéjük, hogy tanulmányozzam az aktmodelleket. Igaz, miután apám értesült új érdeklődési körömről, a korom miatt eltiltott a további tapasztalatszerzéstől.

– Hatvanhoz közeledve az emlékezés együtt jár némi számvetéssel is?

– Az idővel kapcsolatban zavarok vannak a fejemben. Még ma is úgy érzem: csak minap léptük át az ezredfordulót. Az eltelt időszak talán sűrűsége miatt is összetöpörödött. Feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszter színésznővel együtt igyekeztünk a szakmánknak, szülői feladatainknak is intenzíven megfelelni. Ott voltunk minden szülői értekezleten, gitárvizsgán és táncbemutatón. Az gyanús, hogy a gyerekeim felnőttek közben, de én alig érzékeltem az évek pergését. Saját korommal kapcsolatban káosz van bennem. Néha öregembernek érzem magam, máskor fiatalabbakat engedek magam elé az ajtóban.

– Mi jár a fejében, amikor öregembernek érzi magát?

– Például az, mit kellene még megtennem a hátralévő időben.

– Például folytatni az Üvegtigrist?

– Most nincs terítéken, de sok más tervem van. Érzeteim szerint bajban van a nyugati civilizáció. Apaként nem engedhetem meg, hogy végjátéknak lássam. De nagy kérdés, hogy miként reagáljak a körülöttünk zajló eseményekre. A humorom nem veszteném el, ha lehetséges, de a reakcióim lehetnek karcosabbak. Az írás nagyon vonz, most része az életemnek. Sok dolgom lenne még. Megijeszt, ha arra gondolok: Kapás Dezső alig múlt ötven, amikor elment. Kosztolányit, Karinthyt is túléltem. Ostobaság volna zsenikhez mérni magam, de nehéz nem belegondolni, mennyi időt tékozoltam el. Alapvetően lusta vagyok. Kapás Dezső kapcsán bűntudatom is van. A Dühöngő ifjúságot rendeztem, ő megnézte a főpróbát, és nem sokkal később odaadta nekem két novelláját, hogy kezdjek velük valamit a színpadon. Nem volt ötletem, de még az sem tűnt fel, micsoda megtiszteltetés, hogy megosztotta velem az írásait. Roppant szemérmes ember volt. Én pedig felületes és ostoba. Agyalnom kellett volna és megfejteni, miért adta – mert ő biztosan tudta. Nem fogadkozom, csak reménykedem, hogy még megtalálom a novellákhoz az utat.

– Visszanézve lát olyat, ami már aligha pótolható?

– Időnként eltöprengek: gyávaságomból fakadt vagy szerzett bölcsességnek köszönhető, hogy akkor sem startoltam rá színházvezetői pozíciókra, amikor biztos befutó lehettem volna? De mind olyan helyzetek voltak, amelyek vállalása komoly konfliktusokkal járt volna. Talán nem volt butaság kitérni előlük. Az is igaz: a színházigazgatás nagy kötöttség. Énem egyik része szerint én azért inkább tengerész lennék. Újabb és újabb kikötők felé tartva.

– Feleségének sosem kellett intenie: Péter, a család nem kikötő?

– Óvjuk a házasságunkat, különböző truvájokkal is meglepjük egymást. Az ötvenedik szülinapomon például Eszter azt mondta, hogy a fiunkat kell kivinnünk az állomásra, mert iskolai táborba megy. Beült mindenki a kocsiba, aztán azt vettem észre, hogy a repülőtér felé irányítanak, majd kisvártatva az egész család úton volt Amszterdam felé. Ez volt a meglepetés ajándékom.

– Flóra lányuk Montrealban tanulta a színészetet. Legkisebb lányuk, Szonja a budapesti színművészeti egyetem színészszakára jár. Ugyancsak ott tanul a középső gyermekük, Olivér, aki a zenei hivatás helyett végül a filmrendezést választotta. Nem féltették őket a művészpályától?

– Ma egy alkotó ember nehezebb helyzetben van, mint amikor mi indultunk a pályán. Furcsa, de az átkos diktatúra idején fontosabb volt a kultúra, még akkor is, ha csak azért, mert kellett a kirakatba. Ma nagyobb a kenyérharc, kevesebb a támogatás. Mégsem mondhatom a gyerekeimnek, hogy forduljanak más hivatás irányába, mint amerre ők szeretnék megtalálni a boldogságot. Ráadásul, miközben a saját utammal kapcsolatosan is vannak bennem olykor kétségek, józan ésszel tudom: nincs nagyobb mázli annál, mint ha valaki művészettel foglalkozhat. Ősidőktől fogva erőt, hitet ad másoknak, amikor ezt valaki képességgel csinálja. Kezdetektől az volt a legszerencsésebb fickó, aki táncolhatott vagy a dobot verhette a tűz körül, és aki odafestett egy megkapó ábrát a barlang falára.