Szeretet alanyi jogon - Kovalcsik Ildikóval, Liluval beszélgettünk

– Rendkívül színes a televíziós repertoárja! Hová tenné karrierjében a családegyesítő műsort?

– Annyira együtt élek ezekkel a történetekkel és emberekkel hónapok óta, hogy kapásból azt mondanám: a csúcsára. Majdnem húsz éve televíziózom, de ilyen mélységű érzelmeket, újra és újra, még soha nem láttam képernyőn. Gondoljon bele: gyakran sok évtizedes fájdalmakról, családi titkokról esik szó, kamerák előtt. A szereplők nem azért jelentkeztek – több mint 4500-an –, mert be akarnak kerülni a tévébe, nem vágynak hírnévre, mégis vállalják a szereplést, mert mi jelentjük az utolsó reményt, hogy megtalálják végre családtagjukat. Van, aki előttünk is próbálkozott a kereséssel, de nem talált elegendő nyomot, míg mások azt se tudták, hogy induljanak el.

– Mégis, önöknek hogyan sikerül?

– Kőkemény munkával. A műsor előkészítése, a kutatómunka, a megtalálás sokszor hónapokig tart. Úgy húszan dolgozunk a stábban, ezenkívül együttműködünk magánnyomozókkal, családfakutató intézettel, segélyszervezetekkel, felvesszük a kapcsolatot az érintett országok nagykövetségeivel, ha kell, árvaházakkal és hajléktalanszállókkal.

– Mekkora munka áll eddig a stáb mögött?

– Több száz órányi telefonálás és sokezernyi dokumentum. Mintegy 100 ezer kilométert tettünk meg levegőben és 30 ezret szárazföldön, csak idén. Például Laoszban, még az első évadban, a nyelvi nehézségeken túl azt az akadályt is le kellett gyűrnünk a kapcsolatfelvételkor, hogy annak a személynek, akit kerestünk, nem volt se telefonja, se internet-hozzáférése, és csak lao nyelven beszélt; ilyenkor találni kell egy helyi segítőt, közvetítőt.

– Létrejött a nagy találkozás?

– Igen, Gyarmati Péter kérésére megtaláltuk az édesapját, Laoszban találkozhatott Pouthtal, aki a rendszerváltás előtt a katonai főiskolára járt Magyarországon, de váratlanul hazavezényelték, és nem tudta, hogy terhesen hagyta itt a barátnőjét. Az egyik leghosszabb és leginkább emberpróbáló utazásunk a laoszi: több átszállással 22 órát repültünk Budapesttől Vientiánig, majd 11 órányi kilátástalan buszozás következett, szinte gyalogos tempóban a kátyús utakon. Pouth egy Savannah nevű kistelepülésen él, a helyi körülményekhez képest jól, feleségével és három gyerekével, ezenkívül kilenc testvérével és azok családjával. Megszámlálhatatlanul sokan vártak bennünket! Kölcsönkértek esküvői asztalokat, azokat terítették meg a kertben helyi ételekkel. Pétert édesapja minden rokona imádta. Egy egész falu ünnepelte őt, közös képeket készítettek a magyar „óriással” – nem győztek ámulni a 190 centis fiún, akinek a melléig ért 165 centis édesapja. Engem az még külön meghatott, ahogy a boldogságban úszó Pouth szinte percről percre egyre szebben beszélt magyarul.

– Milyen életmesék hatnak önre leginkább?

– Egy hétéves kisfiú édesanyja vagyok, valószínűleg ezért, szülőként mélyen érintenek azok a történetek, amikor gyerekek keresik a szüleiket. Mint tette Szabó Éva. Az asszony olyan fizikai és lelki megpróbáltatásokon ment keresztül, amelyek sok embert végleg összetörtek volna. Rettenetes emlékeket őriz a gyermekkorából, és nem bírt nyugodni a kérdésektől: miért hagyta el őt az édesanyja; miért nem védte meg, amikor kellett volna; miért nem kereste soha többé? Éva ma Brüsszelben él férjével és kislányával, egy varrodában dolgozik. Minden lehetőséget kiaknázott már, hogy ráleljen az édesanyjára és a válaszokra, de mindig falakba ütközött. Azzal keresett meg minket, hogy mindent megbocsátana, ha még egyszer láthatná az édesanyját. Évától több ezer kilométerre, egy pici romániai faluban találtuk meg az anyát, Ágnest. A falu szélén, egyedül, szegénységben. Megrendítő volt a találkozásuk 40 év után.

– Éva valóban megbocsátotta az édesanyjának, hogy elhagyta?

– Igen. Akit valamikor régen elhagytak, végre hallani akar valami olyan mentséget, magyarázatot, amely azt bizonyítja, családtagja egykor nem tehetett mást. Ágnest annak idején súlyosan bántalmazta a férje, tulajdonképpen az életét mentette akkor, amikor a gyermekeit hátrahagyva elmenekült. Ahogy egyre többet beszélgettem a két asszonnyal, kiderült, Éva és Ágnes sorsában meghatározó az agresszió, a menekülés és egymás hiánya – ez még közelebb visz a megbocsátáshoz és a „bűnök” alóli feloldozáshoz. Ebben a műsorban mindent egyszer veszünk fel, a jelenetek és a reakciók nem előre megírtak, vagyis a szemünk láttára, a kamerák előtt „élőben” játszódnak le ezek az érzelmi katarzisok. A csöndek is rendkívül beszédesek.

– Főleg az adoptáláskor kell felkészülni arra, hogy az örökbe fogadott gyerekek nagy valószínűséggel egyszer majd keresni fogják a gyökereiket...

– Így tapasztaljuk mi is: bármilyen szerető családban élnek is, tudni akarják, honnan jöttek. Például Katica kamaszként tudta meg, hogy a szülők, akik hatalmas szeretetben nevelték, állami gondoskodásból fogadták örökbe őt. Akkor mondták meg neki, hogy az édesanyja a születése után nem sokkal meghalt, az édesapja pedig lemondott róla és a testvéréről. Katica 22 éves korában azt kérte tőlünk, találjuk meg a vér szerinti családját, hogy választ kaphasson az esztendők során felgyülemlett kérdésekre. Az ozorai gátőrházban találtunk rá a szegénységben élő édesapára. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki kamerák és egy ország előtt beismerje, hibázott. A nézőnek pedig – és persze Katicának is – el kell döntenie, megbocsát-e az édesapának, aki együtt etette, pelenkázta az agyvérzéses feleségét és a pár hónapos kislányát...

– A gyerek találkozása a vér szerinti szülőjével nem ingatja meg – vagy ami még rosszabb: nem veszélyezteti – a családok korábbi életét?

– Nem. Sőt! Az adoptálásos esetek nyomozásakor szinte mindig arra a felismerésre jutunk, hogy az örökbe fogadó szülők egykor tulajdonképpen megmentették annak a gyermeknek az életét, aki egészen más, sokkal jobb esélyeket kapott a boldoguláshoz, mint ha a vér szerinti szülőnél maradt volna. Az örökbe fogadásnál még erősebbek lesznek a családi kötelékek, mint a vérségi kapcsolatnál: a feltétel nélküli szeretetbe idővel, a gyökerek megismerésével vegyülnek egyéb érzések is, például hála a megmentőnek. A vér szerinti gyerekek ilyesmin nem gondolkodnak, hiszen számukra természetes – mondhatni, alanyi jogon jár – a szüleiktől kapott szeretet, gondoskodás.

– A műsor – ígérete szerint – megkeresi és összehozza a családokat. De vajon van-e ezeknek az egymásra találásoknak folytatásuk?

– Persze! Ezek a találkozások rendszerint nem pillanatnyi fellángolásból születnek, hanem egy mély űrt, évtizedes hiányérzetet pótolnak. A műsor csupán a kezdet, amely megadja az esélyt a folytatáshoz. Azóta fényképeket, videókat kapunk közös születésnapokról, balatoni nyaralásról. A példáinknál maradva: Éva szeretné kivinni magukhoz Brüsszelbe az édesanyját; Katica és édesapja pedig a kezdeti nehézségek ellenére már javában tapossák az egymáshoz vezető utat, a lány egyre közelebb kerül a megbocsátáshoz, és a műsor kapcsán jelentkezett a nővére is!

– Előfordul, hogy elsírja magát?

– Bevallom, igen, és a kollégáim is „megrogynak” néha a látottak súlya alatt. Ez a műsor nem az én könnyeimről szól, de ebben egyszerűen nem lehet érzelemnyilvánítás nélkül részt venni, ezeket a sorsokat nekünk, készítőknek is fel kell dolgoznunk magunkban. Ahogy otthon a nézőknek is. Mindenkinek van vagy valaha volt családja, valamilyen érzelemnek lennie kell, legyen szó nőről vagy férfiról. A második évad keményebb, megrázóbb, mint az első volt: megszolgáltuk a jelentkezők bizalmát, ezért még súlyosabb titkokat, sötétebb élményeket osztanak meg velünk. Nagyon valóságos kórképet adunk a mai magyar társadalomról, sajnos mind több alkoholizmussal és családon belüli erőszakkal. A műsor után nem kell csontvázakat keresni a szekrényekben, de egyesek talán elgondolkodnak a saját vélt-valós családi sérelmeiken, hogy megéri-e haragot tartani, míg mások remélhetőleg még inkább megbecsülik a jövőben is azt a kincset, ami egy szerető családdal nekik megadatott. Mert akkor megérte.