Eszter meg a sátán fattya

Hideg téli nap Szatmárban. A Kraszna már befagyva, a Szamos széle is gérázik, de a komp még jár, mert az élet azért nem áll meg, hogy beköszöntött a fagy. Ám a túlparton, Olcsvaapátiban teremtett lelket se látni, kihalt a Tiszához, a falu híres fürdőhelyére vezető út is. Hosszú, széles homokpad húzódik itt a szélen, alatta meg a falu másik öreg „ré’háza”, s a komplejáró, de rég megszűnt már a közlekedés, az embernek kerülnie kell, ha Szatmárból át akar kelni Beregbe.

Ország-világBalogh Géza2017. 01. 10. kedd2017. 01. 10.

Kép:

Eszter meg a sátán fattya


Most azonban a kompjárónál orrával a parton egy csónak vesztegel.

Evezővel a kezében egy idősebb ember egyensúlyoz kifelé belőle a partra, amikor a bokrok közül kirohan egy fiatal nő, és az ágakba, gyökerekbe kapaszkodva lecsúszkál az öreg mellé.

– Révész bácsi – mondja elcsukló hangon –, átvinne a túlsó partra?

– Téged meg honnan szalasztottak, ilyen nyakócon?! – néz a ziháló lányra az öreg, majd int, hogy szálljon be, s a reszkető lány hátára terít egy elnyűtt pokrócot. Aztán ellöki a ladikot a partról, s fordítja a lapáttal a másik oldalnak.

Ekkor azonban ijedt hangzavar támad a parton.

– Pityi bácsi! Ne olyan vadul! Nagy a sodrás, hogy’ fog visszaevezni?!

Nyolcan-tízen is szaladnak, hogy elkapják a veszedelmesen sodródó ladik láncát, és partra segítsék a két színészt, Tarpai Viktóriát és Szilágyi Istvánt, mindenki Pityi bácsiját. Mert a révész nem igazi révész, és a menekülő lányt se kergeti senki. A sátán fattya címmel forgatja legújabb filmjének téli jeleneteit Szatmárban Zsigmond Dezső, aki nem véletlenül választotta helyszínül az olcsvaapáti révház környékét. Oly gyönyörű kettős hajlat van itt a Tiszában, amilyen errefelé is ritka, s könnyen megközelíthető, ami egy filmforgatás szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hiszen a technika cipelése, a kosztolás, az utaztatás külön-külön is komoly feladat, hát még együtt! Ráadásul itt akad lapos és meredek part is, ami a kamerának jelent sokat, meg persze majd a nézőknek, akik nemcsak a színészek játékában, hanem a varázslatos szatmári, beregi tájban is kigyönyörködhetik magukat a film elkészültével, az esztendő végén.

De az odébb van, valamikor a nyáron fejeződik be a forgatás, addig még rengeteg a tennivaló a film körül. Most azonban egy kis szünet következik, Halász Gábor operatőrnek van dolga a kamera átállításával, a stáb többi tagja közben melegszik.

Félszekérnyi fát hordtak össze a statiszták, nagy máglyát raktak a parton, aki csak teheti, a lángok fölött melegíti a kezét. A főszereplő, Tarpai Viktória teljesen át van fagyva. Mínusz négy fokot mutat folyamatosan a hőmérő, s miközben a technikai személyzeten vastag dzseki, sapka, bakancs, síoverall, rajta csupán egy szál vékony harisnya, szoknya, hárászkendő.

De ő nem viselhet prémes csizmát meg kantáros nadrágot, hiszen 1944 decemberét írjuk, amikor még nem volt divat az efféle viselet.

Az a hetvenkét évvel ezelőtti december is ilyen hideg, zimankós volt, amikor egy csapat szilasi asszony hosszú útra indult, a ködben rejtőző hegyek felé, amerre a jöttment hírek szerint a férfiakat hajtották az orosz katonák. Szilas egy nem létező falu Beregben, de a történet nagyon is valóságos. A hírhedt málenkij robot időszaka ez, amiről egészen a rendszerváltásig nem mert beszélni senki. Minden más náció veszteségét illő módon megsirattuk, de a szovjet lágerekbe hurcolt magyarok és az itthon maradt hozzátartozók fájdalmáról hallgatni kellett.

Ezt a csöndet törte meg a kárpátaljai Csonkapapiban élő Nagy Zoltán Mihály, aki huszonöt éve megírta A sátán fattya című regényét.

A torokszorító könyv egy tragikus életű fiatal lányról szól, akinek sorsában megelevenedik a kárpátaljai meg a csonka-beregi magyarság második világháborús kálváriája.

A történet már-már szokványos. ’44 novemberében Szilason is kidobolja a kisbíró, hogy minden katonaköteles férfi jelentkezzen három nap hideg élelemmel a helyi községházán, mert egy „kis munkára” viszik őket. Az összegyűlt férfiakat aztán gyalog a távoli hegyekbe, Szolyvára hajtják a géppisztolyos őrök, ahol egy használaton kívüli téglagyár épületeiben helyezik el őket. Az épületeken nincs se ajtó, se ablak, se ágy, se takaró. A jeges betonpadlón fekszenek a foglyok, és a három napra hozott elemózsia is gyorsan elfogy. Éheznek, s kitör köztük a tífusz, naponta százával halnak meg. A nagyon öregek közül néhányan hazajutnak, ők viszik a hírt a borzasztó körülményekről.

Útmutatásuk alapján indul el a sok szilasi asszony a férfiak után, köztük a szintén öregasszonynak beöltözött Tóth Eszter is, aki élelmet visz az édesapjának, a bátyjának és a szerelmének. A tábor kapujában azonban a részeg katonák meglátják benne a szép, tizenhat esztendős lányt, és többen is megerőszakolják.

De az igazi dráma majd csak ezután kezdődik. Eszter túléli a támadást, hazatér falujába, de méhében már a megfogant „sátán fattyával”. A faluban gyorsan tudomást szereznek a történtekről, ahol megalázzák, katonák rongyaként emlegetik. El akarja dobni az életét, de az apja megmenti.

Gyűlöli a gyermeket, akit a szíve alatt hord. Miután megszüli, undorral fordul el tőle, ám nagy keservvel, anyja unszolására mégis teljesíti anyai kötelességét. Szoptatja és ellátja a kicsit, de élete már sohasem lesz a régi. A falu kiközösíti, a munkatáborokból hazatérő szerelme se vállalja fel őket, a végképp magára maradó lánynak nem marad más választása, mint a menekülés.

A Tiszát választja, de ott még nem tart a stáb, mely a közben eleredő hóesésben pakolni kezd – ezúttal egy dereglyére. A Felső-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság speciális járművére lámpák, fényképezőgépek, kamerák, elemózsiás szatyrok, vizespalackok, kabátok, kendők és mindenféle kellékek kerülnek, aztán elindulunk Szatmárból rézsút át a másik partra, mert következik a film talán legszebb, utolsó jelenete, amikor Eszter „kimegy a világból”.

Itt már Beregben vagyunk, ahol a film legfontosabb szereplői is igazán otthon érezhetik magukat, hiszen a Körösök mellett felnövő Pityi bácsit kivéve majd’ mindegyikük beregi, beregszászi vagy környékbeli.

Míg a dereglye meg a minket biztonsági okokból kísérő vízi mentők csónakja lassan kúszik a vízen, a rendező arról beszél, szándékosan beregszászi színészeket keresett a főbb szerepekre. Igaz ugyan, hogy például Trill Zsolt, Szűcs Nelli vagy Tarpai Viktória ma már a Nemzeti Színház oszlopos tagjai, s a legtöbb időt Budapesten töltik, de azon túl, hogy kiváló színészek, személyesen is érintettek a beregiek tragédiájában, hiszen a málenkij robot az ő családjukat sem kímélte.

Eredetileg a filmet is odaát szerették volna forgatni, helyszíneket keresve be is járták fél Kárpátalját, de nem jártak sikerrel. A nyíregyházi falumúzeum és a Vásárosnamény, Fehérgyarmat környéki táj mellett döntöttek hát, ráadásul a határátkelések procedúrája sem nehezíti a munkát.

A rendező, Zsigmond Dezső tökéletesen ismeri Szatmárt és Bereget.

Harminc éve van itt alkotóháza, és rengeteg barátja, ismerőse, az elhurcoltak emlékévének pályázati támogatásával készülő film statisztái is közülük kerülnek ki. Többségük ezerszer látta már a Tiszát, de olyat, mint a film záró jelenete, még sosem.

A sűrű hóesésben az alkonyodó Tiszán magányos csónak sodródik, a deszkán fiatal, magába roskadt nő kuporog, karjában egy gyermekkel.

A hó meg csak esik, esik, és lassan elnyeli őket az alkony.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek