Ihatatlan víz kétmilliárdért - A német pár örömmel költözött hozzánk, de ez megkeseríti életüket

– Rosszabb, mint Etiópiában! – ezzel a mondattal fogad Hortobágyon a falu egyik mellékutcájában lakó Magret Kletscher. Az asszony a németországi Észak-Rajna-Vesztfáliából tizenkét éve költözött az alföldi faluba férjével, Hansszal. Jól érzik magukat, szívesen töltik nálunk a nyugdíjas éveiket, a szájuk ízét csupán a csapból folyó ivó-, pontosabban ihatatlan víz keseríti meg. De az nagyon!

– Ráadásul egyre romlik a minősége – mutatja a pohárban sárgálló folyadékot Hans.

Még a zuhany alatt sem folyatják szívesen magukra, inkább a debreceni fürdőbe járnak tisztálkodni, főzéshez a vizet szintén a cívisvárosban szerzik be. Vagy pedig a település központjában lévő hatalmas kék konténerből.

– Még 2015 novemberében bedobtak egy szórólapot, hogy minden rendben. Ha így van, akkor miként lehetséges, hogy még mindig nem szerelték le a konténert? – kérdezi az asszony, aki már egy internetes közösségi oldalon is panaszkodott az áldatlan helyzetre, hozzátéve, hogy nem fog vízdíjat fizetni – a semmiért. Hans palackot fog, és a falu közepén lévő konténerhez ballagunk. A kamionnyi kék fémdoboz oldalán a felirat hatalmas betűkkel: „A víz életet ad, mi vizet adunk.” A doboz egyik végén bejárat, benne vályú, fölötte csapok. A férfi a fénykép kedvéért vizet vételez, ám német precizitással megjegyzi, hogy érdemes volna szűkítőt tenni a csapra, mert így több megy mellé, mint a palackba.

Mellettünk Illés Dóra, aki bemutatott a német házaspárnak. Ő Debrecenből költözött Hortobágyra már lassan tíz éve. Meglepődött, amikor tapasztalta, hogy a víz gyakorlatilag ihatatlan, de szerinte még mosásra is alkalmatlan. Büdös, sárgás és rossz ízű. Amikor felkerestük, bizonyságul szintén egy pohárnyit eresztett számomra. Ugyanazt tapasztaltuk, mint később a német házaspárnál. Nem csoda, ugyanaz a forrása. Enyhén színes, ez kétségtelen, és valami szaga is van, de meg nem mondanám, hogy mihez hasonlít legjobban. Mély lélegzetet veszek és belekortyolok. Íze talán a jódéhoz hasonlít leginkább.

– Ezt itatják velünk! – méltatlankodik az asszony.

A falugyűléseken az évek során a település vezetői nem is tagadták, ami tagadhatatlan, viszont minden alkalommal elmondták, hogy mindenki a gond megoldásán fáradozik. Addig is, ameddig ez megtörténik, elhelyezték a konténert a falu közepén, amit eleinte reggel nyolckor nyitottak, délután négykor zártak. Akinek tehát akkor ért véget a munkaideje, eleve nem részesülhetett a tiszta vízből, ezért később meg is szüntették az értelmetlen intézkedést. És az idősek, akiknek lakóhelyétől függően akár kilométereket is kell gyalogolniuk a szétterülő faluban? Ha nem bírják a víz cipelését, akkor marad nekik az ihatatlan csapvíz, vagy vásárolhatnak palackosat a boltban.

A szórólapot Illés Dóra is megkapta, érkezésemre elő is készítette. Az egyik oldalán tucatnyi település neve és mindenféle kifejezés, félmondatok arról, hogy mi minden történt a víz ihatóvá tétele érdekében, kezdve az önkormányzati társulás létrehozásától új vízműtelepek építésén át egészen a munkálatokat záró tereprendezésig, számtalan eleme volt a beruházásnak.

A másik oldalon lévő fényképen pedig egy mosdókagyló fölött mossák többen is a kezüket a csapból zubogó kristálytiszta vízben. A szöveg itt lényegre törőbb: Hajdú-bihari Ivóvízminőség-javító Projekt. Meg néhány hivatalos adat, egyebek mellett a 2015. novemberi befejezés és egy szerény, kétmilliárd forintot alig meghaladó összeg, amennyibe mindez az uniós polgároknak került. Vagyis éppen azokban az időkben, amikor az előző uniós pénzügyi ciklus által rendelkezésre bocsátott összeggel az elszámolást már végképp nem lehetett tovább húzni…

Illés Dórának a szórólapozást követő változatlanságot tapasztalva fogyott el végképp a türelme. Több hivatalossághoz is fordult, választ azonban vagy kapott, vagy nem. A miniszterelnökségről például igen.

Eszerint a beruházás átadás-átvétele rendben megtörtént, az üzembe helyezéshez a kormányhivatal hozzájárult. Hogy akkor miért ihatatlan továbbra is a víz Hortobágyon? Lehet, hogy most szakad fel a hálózatban a biofilter, további felvilágosításért pedig az üzemeltetőhöz, a Tisza Menti Regionális Vízművekhez tessék fordulni, Szolnokra.

Ezt tettem magam is később, tudakolván, miként lehetséges, hogy a beruházás befejezését követően sem megoldott az egészséges ivóvízellátás a településen. Idézet a válaszból: „A vízminőség-javító beruházás 2015 év decemberében lezárult, de a kivitelező nem tudta olyan készültségi állapotba hozni a víztisztító technikát, hogy a hálózatra engedhető, fenti rendelet által előírt ivóvíz-minőségi paramétereket biztosítani tudja. Az új, vegyszermentes tisztítás technológiai sor beüzemelése folyamatban van, 2017 tavaszán várható, hogy az elosztóhálózatba juttathassuk a tisztított vizét.”

Akkor tehát még néhány hónap.

No, meg azt is szerettem volna tudni, hogy a Hortobágyhoz tartozó Szászteleken a kupakos konténer mennyire felel meg az előírásoknak. Ennek megértéséhez az ott szerzett tapasztalataimról: Szásztelek Hortobágyhoz tartozó tanya. Ne magányos házat képzeljünk el ezúttal, hanem néhány utcát, amelyeket közigazgatásilag Hortobágyhoz csaptak.

A konténert nem nehéz megtalálni, vizet venni belőle azonban lehetetlen: ajtaján lakat. Előtte azonban kis fészerszerű építmény, benne fémpántokkal erősített műanyag tartály néhány raklapon. A csap előtt téglák, amire vödröt lehet helyezni, hogy kényelmesebb legyen a vételezés. A víz egyébként folyamatosan csöpög, a téglákról pedig jégcsapok lógnak.

Találomra csöngetünk be a legközelebbi portára. Varga Sándorné készséggel osztja meg a véleményét:

– Én még főzni sem szoktam a csapvízből, hiszen amit nem eszek meg, azt félretenni nem lehet, mert megposhad. Hozták ezt a nagy konténert, nem tudom, mennyibe kerülhetett, kezdetben még őriztették is. Aztán elromlott, lezárták, a tartályt tették mellé. Abba eresztik a teherautóról.

Szásztelek másik vízvételező helyénél két darab hatszáz literes, fémpántokkal erősített műanyag tartályba ereszti éppen vizet Berczi Zoltán, egy izsáki cég alkalmazottja. Hetente háromszor is tölti, de nyáron szükség szerint akár többször is. Módszere ősrégi, ám bombabiztos: a magasabban lévő tartályból csövön ereszti a kristálytiszta vizet az alacsonyabban lévőbe.

– A Halastavaktól hordom már vagy másfél éve. Amióta elromlott a konténer – válaszolja érdeklődésemre. Az előző helyen néhány család él a vízvételi lehetőséggel, itt 20-25, tudom még meg.

Gyorsan végez a munkával a fiatalember, csavarja rá a tetejére a kupakot.

– Ez így mennyire biztonságos? – adódik a kérdésem.
– Hiszen bárki bármikor bármit beledobhat a
vízbe…

– Ezt nem tőlem kell megkérdeznie. Én végzem a
munkámat, amit kiadtak.

Éppen hogy tovább indult a töltő kisteherautó, férfi
lépett ki máris az egyik udvarból. Karika György
mindkét kezében vödör, mire teleereszti a vizet, a tetején
szalmaszál úszkál.

– Jószágoknak viszem – magyarázza.

A mintaszerűen rendben tartott udvarában karámok,
benne juhok, minden korosztály, a kétnapostól a
kétévesig. Korábban sertést tartott a gazda, ám azzal
befürdött, ezért váltott a gyapjasokra.

A karámokban mindenütt vödrök, benne a tiszta víz.

– Már nem is tudom, mióta hordom, talán nyár óta,
vagy még régebben. Ami a csapból folyik, azt nem
hogy mi nem isszuk, de a jószágnak sem adnám jó
szívvel.

Mire e sorok megjelennek, vélhetően kedvezően
változik e „kevéssé” biztonságos vízvételezési mód,
ugyanis a vízművektől kapott tájékoztatás szerint azt
az érdeklődésemet követően azonnal megszüntették, és
ismét a biztonságos konténerből juthatnak vízhez a
szásztelekiek is.


HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH
ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI