Min nevettünk? Vizsgaélmények, melyek között akad kedves és kevésbé kellemes is

NEM IS OLYAN VÉSZES


A folyosó megtelt ünneplőbe öltözött diákokkal. Vegyes érzelmek tükröződtek az arcokon: izgalom, félelem, az esélytelenek végtelen nyugalma. A fiatal, szőke nő a kezeit tördelve támaszkodott a falhoz, szigorlati szóbeli vizsgára várt. A bizottság előtti felelés vagy épp a meg sem szólalás esélye megrémítette.

Készült, tényleg készült, de a munka mellett nem tudott minden előadáson ott lenni, a többieket sem ismerte igazán. Félrehúzódott a fal mellé, onnan szemlélte az eseményeket. Az ajtó végre kinyílt, s egy fiatal, öltönyös srác lépett ki.

Amint elhaladt a zsibongó diákok előtt, a nő hozzá lépett.

– Milyen volt bent? Nagyon szigorúak? Túl lehet élni?

– Nem olyan vészes – mondta röviden a férfi –, egész kedvesek – és mosolyogva ment tovább.

A nő kissé megnyugodott, amikor valaki hozzálépett.

– Bemész következőnek?

– Jó, legyen, legalább túl leszek rajta – gondolta, és pillanatok múlva már a tételt húzta a vizsgaasztalnál.

Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy az a témakör menni fog neki.

– Még egy kis türelmet kérünk – mondta az egyik tanárnő a felkészülési idő végén. – Megvárjuk a bizottság elnökét.

Nem baj, legalább még egyszer átgondolom a feleletem – gondolta magában, amikor a háta mögött nyílt az ajtó, és egy öltönyös férfi haladt el mellette. Felemelte a tekintetét, és elakadt a lélegzete: a folyosón megszólított férfi nézett vele szembe.

– Akkor kezdhetjük is, hallgatjuk! – mondta végtelen kedvességgel, mosollyal a szemében a tanár úr.


GALAMB

A lány derekasan küzdött, de alig sikerült pár mondatot a papírra vetnie.

Tudta, hogy bekövetkezhet a baj, hiszen nem maradt ideje megtanulni az összes tételt. Ő volt az utolsó vizsgázó, el sem akart jönni, de úgy gondolta, ha elégtelen, legalább tisztességes elégtelen legyen.

– Kezdjük! – hallotta a professzor hangját.

Erőltetett mosollyal hozzáfogott.
Remegő hanggal felolvasta azt a pár mondatot, amit sikerült leírnia, aztán csönd lett. Mélységes csönd.

A nyitott ablakon keresztül beszűrődött az utca hétköznapi zaja, autók zúgása, a távoli villamos hangja és a párkányon tollászkodó galamb forgolódása. Hirtelen a professzor is az ablak felé pillantott:

– Nézze! Ma jó kedvem van.

Adok egy lehetőséget magának!

Látja ott az ablakban a galambot?

– Igen – bólintott a lány.

– Ötig számolok, és ha a galamb nem repül el, átengedem a vizsgán.

A lány feszülten figyelt, és a férfi megszólalt:

– Egy… kettő… három… – a galamb kényelmesen tollászkodott tovább –, négy…

A lány szíve hevesen dobogott, még a lélegzetét is visszafojtotta, hogy a madár el ne repüljön.

– Öt – szólalt meg a professzor, miközben a tenyerei tapsba verődtek, és a galamb ijedten szállt tova.

– Sajnálom, kisasszony! Várom a legközelebbi vizsganapon!

A lány kábán összeszedte a holmiját:

– Viszontlátásra, professzor úr!