Negyven éve divatban - Sebő Ferenccel beszélgettünk

– Érdekes ívet húz, hogy mindkét pávához köze van…

– Az első Röpülj pávát 1969-ben rendezték meg. Műegyetemi évfolyamtársam, Halmos Béla szólóban és párban is jelentkezett az országos népdalversenyre. Mindjárt az elején kiestünk, viszont egyéniben neki volt még egy fordulója. Nyilván rosszulesett, de annyira nem érintett váratlanul, hiszen az előző évi Ki mit tud?-on már átéltem hasonlókat, amikor József Attila verseit énekeltem gitárkísérettel. A zsűri azért nem engedett tovább, mert úgy gondolták, olyan műfaj nincs, amit csinálok, semmilyen kategóriába nem sorolható be.

– Próbálták elvenni a kedvüket?

– Azt nem tudták. Miután zúgolódott a közönség és a szakma is, a gálaműsorra visszahívtak bennünket. Ami utána történt a Sebő együttessel, az már a magyar kultúrtörténet része. Persze minden viszonyítás és hozzáállás kérdése. Időnként még ma is megkapom, a táncház már nem olyan, mint régen volt. Erre azt szoktam mondani, ezt először 1973-ban vetették a szememre. Azóta eltelt egy kis idő: a táncházmozgalom kiszélesedett, teret hódított magának a világban, életünk részévé vált. Hogy milyen intenzitással van jelen a mindennapjainkban, az sok mindenen múlik.

– Javít a helyzeten a Fölszállott a páva?

– Még a szerkesztők sem gondolták az elején, hogy ekkora sikere lesz. Egyébként ez a Röpülj páva idején is így volt, attól féltek, nem érdekli majd az embereket, mert sokan cikinek tartották a népzenét. Végül nézhető műsor lett belőle. Most külföldi vetélkedők licence alapján, adott kritériumokat kell betartani. Eleinte jöttek az észrevételek, többen kifogásolták például, hogy a háttérben vetített mozgóképek elvonják a figyelmet a produkcióról. Az évek során sokat formálódott a verseny, és az eddigi négy széria bizonyítja, hogy van igény az ilyen típusú műsorra. Hozzáteszem: Balogh Júlia vezető szerkesztő legalább másfél évtizedig lobbizott érte.

– Örülhetünk annak, hogy ismét reflektorfénybe került a népi kultúra?

– Annak örülhetünk, ami mögötte van. Az érdeklődés mindig megvan, csak inspiráció kell ahhoz, hogy széles nyilvánosságot kapjon. Az első sorozat előkészítésekor az egyik televíziós kolléga megjegyezte: na, Ferikém, divatba hozzuk a népzenét meg a néptáncot. Azt válaszoltam: ezzel jócskán elkéstetek, mert mi ezt már negyven éve megtettük. Most legfeljebb arról lehet hírt adni, hogy manapság milyen sok fiatal foglalkozik múltunk kincseivel.

– Miért nem tudunk erről?

– Azért, mert erről nem tudósítanak a médiumok. S ami nincs képernyőn, az nálunk nem létezik. Szerencsére ez ügyben vannak változások, ami a Duna Televízióban futó Virtuózoknak és a Fölszállott a pávának is köszönhető. Még érezhető Kodály missziójának hatása, növendékeinek áldásos tevékenysége, de félő, hogy elhal ez a folyamat. Sajnos az utánuk következők műveltsége finoman szólva hiányos, a döntéshelyzetben lévők számára az üzleti szempontok a fontosabbak. Végleg elveszthetjük az értékeinket.

– Megint harcolni kell a megmaradásukért?

– Nekünk hajdanán lobbiznunk kellett értük, és szerencsére találtunk szövetségeseket, akik elhárították fölülünk a politikai veszélyeket. Most a média folyamatos érdeklődését kellene elérnünk. A köztévében a magyar népzene nem képezi a műsorstruktúra részét, tehát pénzt sem rendelnek hozzá, így még ismételni sem lehet a régi felvételeket. Egyedül a Bartók rádióban maradt még hely a műfajnak, ott rendszeresek az ilyen adások.

– Segít-e az internet?

– Persze. A fiatalok ott azt nézik, ami érdekli őket. Ha valaki a népi kultúra iránt érdeklődik, a bőség zavarával kell megküzdenie. Rengeteg néptáncos vagy népzenei videó kering a videocsatornán. Voltak olyan versenyzőink, akik az oda feltöltött anyagokból tanulták meg a lépéseket. Hát nem jobb lenne, ha ebben is szerepet vállalna a televízió? Csak elő kellene bányászniuk a raktárukból a filmeket, és megteremteni a sugárzás lehetőségét.

– Legalább az archívumok elérhetők?

– Óriási a baj! Most olvastam az adatvesztésekről, hogy nyomtalanul eltűnnek az interneten anyagok, vagy egy bizonyos idő után a cédék is lejátszhatatlanná válnak, tehát a bakelittel ellentétben egyáltalán nem biztonságosak. Mentsünk mindent a „felhőbe”, de mi van akkor, ha valamiért „kihúzzák” a dugaszt; tehát kiszolgáltatottak vagyunk ezen a téren is. A papíralapú információgyűjtés nehézkesebb, viszont maradandóbb.

– Pedig a digitalizáció idejét éljük…

– Én is beszkennelem az anyagaimat, mert számítógéppel könnyebb a rendszerezés, viszont a végén beindítom a nyomtatót. Most, hogy könyv készül rólam, sorra szedegetem elő a hajdani dokumentumokat. Tele van a szekrényem régi magnószalagokkal is, dacolnak az idővel, csak legyen mivel lejátszani. Bár a digitális technika rizikósabb, mégis fontos lépés az átmásolásban. Nagy segítség a napi munkában, de valahogy garantálni kellene a jövőjét. Vikár Béla még fonográfhengereket használt a gyűjtőútjain, azzal riogatták, hogy majd „lepattog” róla a zene. Azt mondta: pillanatnyilag ennél nincs jobb technika a rögzítésre, de ha majd lesz, átmásolják ezeket a felvételeket a modernebb eszközökre. Mintha látta volna a jövőt.

– Életének java részét gyűjtésnek, kutatásnak és archiválásnak szentelte. Nem zavarja, hogy egyik pillanatról a másikra lenullázódhat a munkája?

– Nézze, az elmúlásba bele kell törődni. Fölösleges emlékműveket építeni. Tanítványaimat nem érdekli az én generációm vagy a korábbiak életműve, csak a saját benyomásaikkal foglalkoznak. Már az is szép eredmény, ha sikerül rávenni őket, hogy nézzenek hátrafelé. Annak idején Martin György nekünk is azt javasolta, kezdjük Kodállyal és Bartókkal és Lajthával, folytassuk Vikár Bélával, Vargyas Lajossal, Sárosi Bálinttal. Miután elmélyültünk a munkásságukban, magunkat is el tudtuk helyezni a palettán. A népzenéből és általában a kultúrából az marad meg, amit megtanulunk és továbbviszünk. Hagyományaink nem öröklődnek, nem is őrizhetők, élni kell őket.

– Tanárként nem kicsi a felelőssége.

– Repertoárismeretet, azon belül népdalstílusokat, zeneelméletet tanítok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén. Arra kell rádöbbenteni a növendékeket, hogy amit ők magyar népzeneként ismernek, az csak töredéke az egésznek. A komplexitáshoz el kell jutni egy európai szemléletig. Nem csinálok folkrendőrséget, ez jó dallam, amaz meg rossz, csupán azt várom el tőlük, hogy tudják, mit játszanak. Az önmagában kevés, ha hibátlanul hegedülnek és ismerik az összes prímás cifrázását. Magam is évtizedeken át halmoztam az ismereteket, amíg valami fontos produkcióval előálltam. Elismerésre nemigen számíthattam, a kollégák irigykedő tekintetéből tudhattam csak, hogy jót csináltam. Dicsérő szavak sosem hangzottak el. Igaz, nem is vágytam rá, egyszerűen csináltam a magam dolgát.

– Nem úgy ismerem, mint aki nyomult volna…

– Egyszer 1973-ban Koncz Zsuzsa megkeresett Japánban, mivel mindketten ott koncerteztünk. Kérdezte, miért nincs már lemezünk. Azt mondtam, azért, mert nem kaptunk felkérést. Mit ne mondjak, igencsak elcsodálkozott a naivitásomon. Végül az első Sebő-albumot a közönség nyomására adták ki, arra is nyolc évet kellett várnunk. Később változott a hangulat, egy idő után könnyebb lett.

– Az elismerések sokat késtek: Kossuth-díjat 2012-ben, Nemzet Művésze címet 2014-ben kapott.

– Fogalmam sincs, hogy kinek köszönhetem. Még az sem kizárt, hogy az ellenségeim szavazták meg. Amúgy is nagyon sokat köszönhetek nekik, mindig jó irányba térítettek. Csak azért is megmutattam, mire vagyok képes, és ilyen esetekben fantasztikus dolgok születtek. Amikor vissza kellett mondani az ausztrál turnénkat, mert Halmos Béla egy héttel előtte magamra hagyott, soha többé nem adta át az Interkoncert a nevemre érkező meghívásokat. Nem estem depresszióba: beiratkoztam a Zeneakadémiára – és milyen jól tettem. Ha nincs ez a cserbenhagyás, állandóan úton lettünk volna, azt meg mindig nehezen viseltem. Helyünkbe a Muzsikás lépett, sikertörténetük jól ismert.

– Szerepel még a Sebő együttes?

– Persze, Budapesten állandó klubunk van. Rendszeresen járunk külföldre, vidékre is.