Véletlenül lett partizán - Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk

– Néhány hónappal ezelőtt egy ország aggódott az egészségéért, nem múlt el nap, hogy valamelyik újság ne írta volna meg, meghalt, feltámadt, nagyon beteg, kijött a kórházból. Az újságírók vadásztak önre, de nem volt elérhető. Miért nem akart beszélni az állapotáról?

– Ennek van egy praktikus és egy érzelmi oldala. A praktikus az, hogy a mobilszámomat senkinek nem adom meg: engem ne lehessen hívni, csak én tudjak telefonálni. A másik, hogy az ember ne nyilatkozzon a betegségéről.

– Ön közéleti ember, ott van mindenkinek a lakásában, az embereket érdekli, hogy mi történik Gálvölgyi Jánossal. Ez jár valamiféle kötelezettséggel is, nem?

– Ha az embert ebéd közben azért hívják föl, hogy szereti-e a macskákat (nem szereti – a szerk.), ez azért elmond valamit ezekről az úgynevezett újságokról, és kialakít egyfajta ellenállást. Én nem érzem azt, hogy a teljesítményem abban merülne ki, hogy különböző újságok címlapján hülyeségeket beszélek vagy mutogatom valamelyik testrészemet.

– Ez érthető, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy önt a média tette ismertté. Ha nem szerepelt volna annak idején a televízióban, sokkal kevesebben tudták volna, kicsoda és mit csinál.

– Amikor én a pályámat kezdtem, még kellett bizonyos teljesítmény ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy lapba. Akkor az ember még tévéjátékokban és színházi közvetítésekben szerepelt, előtte meg a Ki Mit Tud?-ban. Látom ma néhány szerencsétlen kollégámat, akik gumilabdákon tologatják egymást egy izgalmas tévés vetélkedőben, és közben hánynak, csak hogy írjanak róluk, egyáltalán benne legyenek a köztudatban. Én megértem őket, az egész arról szól, hogy a felszínen maradjanak. Tudniillik, ha nem vagy a televízióban, akkor egész egyszerűen nem létezel. Én borzasztóan tudok rajongani fiatal kollégákért. Nézem őket a színházban, és megüt a guta, hogy én őket miért nem ismerhetem?! Hát mert nincsenek benne a tévében! Múltkor megnéztem Az őrült naplóját. Keresztes Tamás zseniális színész, de aki nem látja őt a Katonában vagy a Jurányiban, annak erről fogalma sem lehet. Csak mert ő nem megy el ilyen túró vetélkedőbe. Az én korosztályomnak még őrült szerencséje volt, mert minden második héten forgattunk tévéjátékot vagy filmet. Ha egy hónapig nem hívtak, már azt mondtam: mi van, feketelistán vagyok?

– Sok színésztársa megélhetési gondokkal küzd. Ennyire nincs munka a színházban?

– Az emberek azt hiszik, hogy a színész milyen gazdag ember! Pedig többségüknek nincs állandó munkája. A Nemzetit, a Víget meg talán az Operaházat leszámítva nincs olyan, hogy társulati tagság. A színész akkor kap pénzt, ha este játszik. Aki a musicalbe nem fér bele, mert nem fér bele, a prózába meg azért nem, mert nincs, az éhen halhat. Van olyan kollégám, aki hat hónapja nem játszik. És ez nem a színészetét minősíti, hanem azt, hogy itt tartunk. A mai fiatalok már ebbe a rendszerbe születtek bele, számukra ez a helyzet nem kezelhetetlen. Nekem többször is szerencsém volt. Gyerekkoromban áhítattal lestem a nagy sztárokat a Madách színészbejárójánál, autogramért kuncsorogva. Huszonhárom évvel ezelőtt megadatott, hogy én is fellépjek az áhított deszkákra. Aztán a színház elkezdett musicaleket játszani, és én nem rendelkeztem azokkal a képességekkel, amik ehhez kellettek. Főképp nem voltam fiatal. Szerencsére jött a Játékszín ajánlata, és azóta ott játszom, méghozzá nagyon sokat. De rengeteg prózai színész kollégám nem kapott ilyen ajánlatot.

– Hamarosan az Orlai Produkció keretében, Pelsőczy Réka rendezésével bemutatják Ladislav Fuks Hullaégető című drámáját, amelyben ön játssza majd a főszerepet. Valószínűleg a szakma és a közönség is felkapja a fejét a hírre: nocsak, a Gálvölgyi komoly darabban szerepel? Ez a skatulya nem zavarja?

– Ahogy öregszem, úgy kezd el dühíteni, hogy az ember szinte vádként kapja meg ezt, és állandóan szabadkoznia kell, „hát így alakult, én az elmúlt negyvennyolc évben csak kis vígjátékokat játszottam, és nem én voltam Rómeó Szatymazon”. Isten ments, hogy összehasonlítsam magam vele, de ez olyan, mintha Charlie Chaplint annak idején felelősségre vonták volna: maga miért csak a sétapálcájával meg a kalapjával csámpázik ide meg oda? Miért nem játszotta el a III. Richárdot? Dustin Hoffmantól sosem várták el, hogy ő legyen a Terminátor, ő a legjobb Dustin Hoffman volt. És Schwarzeneggertől sem, hogy ő legyen a Dustin Hoffman, ő a legjobb Schwarzenegger volt.

– Ha ez elegendő, akkor miért nem maradt a legjobb Gálvölgyi, és miért játszotta el anno Arthur Miller Alku című darabját? Az egy teljesen más világ volt, mint a Gálvölgyi Show vagy Ray Cooney darabjai.

– Az ember sok év után bizonyos dolgokat rutinból megold. A tizenötödik Ray Cooney lehet isteni, de talán már nem izgat annyira, mint az első öt. Az alku az én szakmai boldogságom. Ha tetszett valakinek, már megérte. A Hullaégetőt negyven éve szeretném megcsinálni. Azóta, hogy láttam Juraj Herz filmjét (amelyben nem mellesleg ő kölcsönözte a főhős hangját – a szerk.). Nem hagyott nyugodni. Végre eljátszhatom Kopfrkingl krematóriumigazgató szerepét.

– Mi fogta meg a darabban?

– Nem tudom. Most se értem, amikor mindennap órákat foglalkozom vele. Csodálatos szöveg. Egyébként is közel áll a szívemhez az abszurd. Olyan a szöveg, mintha a szereplők azt szajkóznák állandóan, amit óriásplakátokon olvastak. Agymosott emberek, de van benne valami félelmetes rendszer. Ladislav Fuks a hatvanas években írta, a filmet '68-ban mutatták be, és valamikor a harmincas évek végén játszódik. Azt kell mondjam, ma aktuálisabb, mint valaha.

– A Hullaégető – kimondva, kimondatlanul is – politikai kiállás. Egyebek mellett arról szól, milyen veszélyes az a rendszer, amelyik az agymosásra épül. Nem tart attól, hogy a politikai szerepvállalása megosztja a közönségét?

– Nem én osztom meg a közönséget, hanem a közönség oszt meg engem. Én úgy lettem partizán, mint ahogy annak idején valakinek a kezébe adtak egy csomagot, hogy vigye át a túloldalra, és csak akkor vette észre, bomba van benne, amikor átért. Én nem politizáltam, engem a rendszerváltás idején sem üldöztek a pártok, nem léptem fel politikai rendezvényeken. Amikor elindult a Heti Hetes, elvállaltam. Nem volt kérdés, hogy csak úgy tudok beszélni, ahogy gondolkodom. Ekkortól vagyok én kommunista, liberális, zsidó, meg ami éppen adódik.

– Vannak művészek, akik azért nem vállalják a politikai nézeteiket nyíltan, mert félnek, hogy elvesztik a közönségük felét.

– Én nem félek, mert már rég elvesztettem a felét. Meg úgy vagyok vele, hogy ha valaki ennek alapján ítél meg, azért nem kár.

– Nem fordult még elő, hogy emiatt nem hívták ide vagy oda?

– Ha arra gondol, hogy a királyi tévébe nem hívnak bizonyos beszélgetős műsorokba, abban igaza van. De nem is nagyon vágyom oda.

– Van valamilyen szerepálma, amely nem teljesült?

– Nincs. Sosem voltak ilyesfajta álmaim.

– Azt kapta a pályájától, amit az a tízéves kisfiú várt, aki a művészbejárónál autogramra vadászott?

– Nekem nagyszerű életem volt. Még a hullámvölgyek is csak előrelökdöstek. Nem vettek fel a főiskolára, jött a Ki Mit Tud?, utána felvettek, de nem úgy indult a pályám, ahogy képzeltem. Aztán nagyon elindult, jött a televízió, az ismertség. Sokszor volt, hogy azt hittem, elértem valamit, pedig nem. Sok mindent álmodtam magamnak, de ennyi jó nem volt bekalkulálva. Hogy ma ennyi év után itt ülhetek, beszélgethetek egy újságíróval, és én lehetek a Gálvölgyi.